Áttáncolni egy új évbe, megöregedni egy koncert alatt, kinyírni a bokád, hátad, magad, ünnepelni az ünneplésre méltatlant, mert minden percben ünneplendőt: létezésed, önmagad. Megszületni minden évben, agyad hátsó szegletében számot venni, mit tettél, a világon miért vagy. Agy vagy vagy lélek? Néha csak örülök, hogy élek, néha a saját világomtól félek, néha nem tudom, mit érek, de mindig, mindig túl sokat, túl keveset, túl jól és túl rosszat, túl mélyet és túl laposat, túl remegőt és túl keményet, szürkét, zöldét, babakéket, a közelt és a messzeséget, mindent egyszerre érzek. És semmit. De élek.

Én vagyok a háromszemű holló. Csak nem látok túl a falon.

Úgy élem a földi létem, ahogyan akarom. Bár senki nem kérdezte, hogy szívesen jövök-e egyáltalán. Eseménydús egy teadélután, a sors kanalának fogja valaki a végét, és megkever. A fém néhol csúnyán összever, de szereted ezeket a rejtett sebeket, mert állóvízben csak halott lelkel lebegnek. Ott, ahol egy érzéstől, ezertől és szörnyű mélytől, emberek remegnek, megéri velük együtt remegni. Rezgéseiket elkapni, velük el nem szaladni, kötődni és elengedni, néha egyedül lebegni, akaratlan is haladni, előre vagy hátra, egy mély óceánba, elvegyülni esőcseppnek, gyűlöltnek és szeretettnek. De élni, de élni.

Ünnepelni - mert születni is - érdemes. Ameddig Pareto-hatékony a létezésed, addig nem tettél semmi rosszat. Maximum csak ártalmatlanul elporladsz: voltál, és nem vagy már. Nafene. Lehet, hogy még gyereked sem lesz, akinek tovább adhatnád a reményt, átnyújtva a stafétabotot, hogy majd ő értelmet ad annak, hogy éltél, vagy talán az ő gyermeke. Csak ne legyek elfeledve. Csak ne teljesen, csak ne túl hamar. Csak legyen, aki sír, ha eljön a halál.

Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.

Isten látja lelkemet: eltemetem én magam, ha nincs. Mert ugye anya is azt mondta: a szeretet a legnagyobb kincs, hát miért ne szerethetnéd önmagad?

Huszonegy éve megszülettem, és azóta élek. És már nem félek semmitől.

photo: pixabay.com

Elbújni a felhők közé, felmászni egy végtelen fára, hagyni, hogy a szél hozzon le. Részeg angyalok hangjával meghalni, a világon túl ellebegni, soha semmit nem kérdezni, bámulni a semmibe, szeretni a mindent, érezni a csendet, magadnak ásni ki sírnak a vermet. Arcod veri valami könnyű permet, szíved még ver, de már nem kell. Nem érezni, nem fázni, nem félni többé. Kikapcsolni a világot, lehunyni a szemed, mert túl sokat látott, de nem látott eleget. Bölcsen, szelíden, könny nélkül halni meg.

De felkelni, de lemászni, a földön újra megpróbálni, lelked újra összeszedni, nem szétesni, nem szétesni.

Még felállni, még kapaszkodni, elbotlani, kinevetni, érezni, hogy elkapnak. Tetszeni a tükörben magadnak. Várni, vágyni, elmélázni, az életet félbevágni, megkenni, és kiharapni, nutellás fogakkal kacagni. Szívből sírni, szétszakadni, rozsdás tűvel megfoltozni, rossz szívedet visszavarrni, magadat eloldozni, elrepülni a szellővel: könnyű pihe szép szeplőkkel, lepacsizni száz nagy ő-vel, életedben szereplőkkel, itthagyni a világodat, mert szűk szemed nem lát sokat, nem lát semmit, csak mit láttat, szíved kihagy, rohan lábad, elesel, de továbbhaladsz, kócos hajadban elakadsz, menekülsz, de fogságban vagy, szíved néhány ütemet kihagy. Kezedben van az életed, de nem tudod, hogyan ereszd szabadon. Nem nyílik a markod, nem engedsz, pedig tudod, hogy te vagy az erősebb önmagaddal szemben. Fejed lüktet, lelked szenved.

De felkelsz, felállsz, megpróbálod, szívedet most mélyre ásod, s rákotrod a földet. Már nem kell. S csendben van a tested, nem lüktet a vér, éppen ott vagy, ahol most szeretnél, és könnyű vagy és végtelen, szárnyak nélkül repülsz el, többé már nem létezel, és jó. Nem haltál meg, nem is élsz, csak épp kértél egy kis szünetet.

Állítsátok meg a Földet. Ki akarok szállni.

Kávészüneten vagyok. Majd jövök.

Mindenki szomorú... és senki sem sír. Szinte soha. Persze, sokszor szökik sok embernek könny a szemébe, ha beüti a lábujját az érthetetlen elrendezésű, nappali énjéből gyakorlatilag átrendeztetett éjszakai szoba teljesen irreleváns pontján álló éjszaka fotel sarkába. Sőt, gyakran és sokan sírnak másért is, feltételezem, de mégis. Senki sem sír, szinte soha, csak amikor már túl késő. Úgy istenigazán, belülről, elfojthatatlanul és akaratlagosan nem elindítható lélek-zokogással. Csak amikor már túl késő, amikor már minden elveszett.

Egy fiú az utcán öngyilkos akar lenni. Zokog. Senki nem akarja elütni.

Ő sír, de már késő.

Kemény ez. Mondták, hogy kemény lesz, és én annak rendje és módja szerint nem hittem el, de basszameg, ez tényleg kemény. Ekkora terhet megkérdezés, szóbeli egyeztetés - továbbmegyek: írásos engedélykérés nélkül a nyakunba sózni, mint egy leélendő élet... mégiscsak arcátlanság. Ráadásul nemcsak úgy akárhogy leélendő, vigyázni kell, mert a végén osztályoznak, és a halott éned boldogsága függ ettől a jegytől. Jól élni, de kinek jól?

Sivár és kietlen puszta, közepén egy düledező íróasztalra unottan rágózó nő könyököl. Nagy sóhajjal pecsétet nyom az előtte heverő papírra, majd engedi, hadd vigye el a szél. A lap szétmállik és örökre elvész. A nő leplezetlenül unatkozik. Hátradől az időtlenségtől rozoga, nyikorgó széken és megigazítja kócos frizuráját, mely valaha csinos konty lehetett. Íztelen rágót rág.  Apró orra piszkos, arcára a szarkazmus vonásai  égtek. Az állandó széltől a szája kicserepesedett, és a szemei... Élettelen fásultsággal pillant az asztalhoz tétován közelítő kislányra.

-Na – szól oda neki durván – még ma ideérsz? Nem érek ám rá örökké – hatalmasat horkantva felkacag, és csak nevet, már könnyezik, a hasát fogja, a kislány dermedten áll előtte. Tiszta, kék szemei tágra nyílva, fehér karját fázósan összefonja maga előtt.

Hárman a végtelen homoktenger közepén: az üresen kacagó nő, az ijedt kislány, és a megviselt íróasztal.

-Jólvan, csak vicceltem. Látom, nem érted a tréfát. Nem kell félni az angyalnénitől, gyere csak közelebb, bátran. Hogy hívtak?

-Én... Kati. Katica vagyok.

-Mit motyogsz? – a nő a papírjai közt turkál, kiválaszt egyet és elégedetten csettint a nyelvével – Meg is van, igen. Murai Katica. Ülj le, Katica, van itt egy kis papírmunka, aztán már mehetsz is.

A lány mozdulatlanul álldogál és a nőre mered.

-Mi lesz már? Mozdulj! Mi bajod?

Erre Katica kihúzza magát, lesimítja halványkék, homokkal teleszórt ruháját, és remegő hangon, mint egy leckét felmondja:

-Én kéremszépen, leukémiás vagyok, ami azt jelenti, hogy beteg a vérem, de meg fogok gyógyulni, és nem kell érte sajnálni. Ha szükséges, anyukám tud adni róla papírt.

Csend. A nő döbbenten néz, a kislány arca egészen piros, az íróasztal nem mutat érzelmeket. A szél süvít. A nő szeme lassan veszít sziklakeménységéből, és szája mosolyra húzódik.

-Leukémiás? Csak voltál, drágám. Már vége. Meghaltál.

-Meghaltam? ...ez a mennyország? – a lány bizonytalanul az íróasztal felé lép, arcán a zavarodottságot kíváncsiság váltja fel.

-Nem, drágám, a mennyország csak mese. Ennek a helynek nincs neve. Egyszerűen elintézzük a papírmunkát, és kész. Tudsz írni?

-Tudok – Katica az akadályként előtte tornyosuló íróasztalba kapaszkodik, úgy fürkészi a formanyomtatvánnyal foglalatoskodó nőt, és immár bátrabb hangon kérdezi:

- A néni is meghalt?

- Az fel sem pillant a munkájából, úgy válaszol:

-Én angyal vagyok. Sosem éltem.

-Az nem lehet. Az angyalok nem ilyenek.

-Na, és ezt te mégis honnan tudod?! – csapja le a tollat a szú-rágta íróasztalra a nő.

-A Mama mesélte. A Mama azt mondta, hogy az angyalok szépek, és majd ők vigyáznak rám, amíg utánam nem jön.

A nő sóhajt, felveszi a tollat és újra körmölni kezd.

Csend. A szél süvít, a toll serceg, a lány hunyorogva figyel, az asztal megingathatatlanul áll. A nő a lány elé tol egy papírt:

-Itt kéne kitölteni.

A halott neve, megért évek, vallás, aláírás.

-Nekem nincsen vallásom.

-Ateista vagy? Az is jó.

-Nem, nekem nincsen vallásom.

-Akkor mid van?

Ezen a kislány elgondolkozik.

-Csak én vagyok, meg a Mama. De azt hiszem, Mama most nincs itt. Szóval csak én vagyok.

-Ez nem jó.

-Nekem az.

-De választanod kell az ajtók közül – ahogy ezt kimondja, a nő mögött a semmiből egy sor faajtó tűnik fel.

-Hova vezetnek?

-Majd meglátod, ha belépsz. Szakmai titok – a nő kuncog – gyerünk, írd be, hogy ateista. Biztos, hogy nem vagy megkeresztelve? Nem ismered Allah-t? Nem vagy zsidó?

-Nem vagyok.

-Akkor írd be, hogy ateista – a nő int, és az ajtó résnyire nyílik.

-De én nem vagyok ateista. A Mama azt mondta, hogy nem kell vallást választanom, ha nem akarok. Hova vezetnek az ajtók?

-Az attól függ melyiken lépsz be. Attól, hogy mit írsz a papírra.

-Miért függ tőle?

-...mert csak.

-De mégis! Hova vezetnek?

A nő hosszan fürkészi a kislányt, az állja a pillantását, az asztal szilárdan mered ki a földből. Majd a nő hirtelen felpattan, dühösen kitépi a lány kezéből a papírt, és indulattól vöröslő arccal kiabálja:

-Azok az istenverte ajtók nem vezetnek sehová!

Ki kap majd el? A sok száz kinyújtott kar közül, mely az égre emeltetik, és zuhanó testeket ölel magához, tompítva a földre érkezést, hol lesz az, amelyik értem nyúl majd, ha lezuhanok?

Rám is vigyázni kell. Én is lélek vagyok.

Hogy fog elkapni, ha karját megrövidíti a távolság?

Msik élet, másik világ, de a zuhanás ugyanaz - csak a becsapódás lesz fájdalmasabb, csak felkelni lesz nehezebb. Mit számít?

Az élet hullámvasútján is felránt majd a biztonsági öv.

Kényes téma, már-már tabunak is nevezhető, mert erről mindenkinek van véleménye, és sokan szeretik ezt úgy hangoztatni, hogy azzal feltétlenül végigsértsék a másikat, az ilyen témákból pedig a közepesen értelmes átlagtársaságokban tabu-téma lesz, jobb híján.

Neki is állok feszegetni.

Friss élményem egy lányról, aki a villamoson fennhangon és mindenféle ellenérzés nélkül mesélte el telefonon egy barátjának, hogy egy közös ismerősük e szavakkal fordult hozzá egy jobban sikerült buli, és két elvégzett terhességi teszt után: Barbi, te nem vagy terhes? Mert bazdmeg, én igen.

Szimpatikus főhősnőnk egyből kezébe is vette az ügyet, és elmesélte a kétségbe és teherbe ejtett Biankának, hogy semmipara, nem vészes az abortusz. Idézem: "Csak befekszel, feltolnak valami szart, aztán másnap már jöhetsz is haza."

Ez egy olyan felfogás, ami túllépett azon a korláton, hogy az abortusz tabutéma. De vajon jó irányba?

Természetesen nem, ez nem oké. Ez sem oké. De, és itt van egy hatalmas DE. Igenis van az a helyzet, amikor az abortusz a válasz, és ezt nem nekem, nem neked, és nem másnak a tisztje eldönteni, hanem neki, az anyának, a majdnem-anyának.

Hadd bagatellizáljam el.

Tegyük fel, hogy van egy ember egyéni preferenciákkal - ez vagy te. Mondjuk pályaválasztás előtt. És a szüleid rákényszerítenek, hogy orvostanhallgató legyél, pedig te nem akarsz orvostanhallgató lenni.

Mert például mégcsak 16 éves vagy, és azt sem tudod mi az. Mert még nem vagy kész rá, nem vagy képes rá, és mégis eldöntik helyetted, hogy te orvostanhallgató leszel.

Eldöntik a fejed felett, hogy egész életedben azt fogod csinálni, amit nem akarsz.

Persze, te is tudod, hogy orvostanhallgatónak lenni nagyon király dolog, orvosnak pedig még királyabb, a társadalmi ranglétra egy igencsak figyelemreméltó szintje, mások örülnének, ha orvostanhallgatók lehetnének.

De te nem örülsz. Mert mondjuk félsz a vértől, vagy egész egyszerűen nincs hozzá kompetenciád, és azzal, hogy ráderőszakolják, végül orvos leszel, de szar. És szar orvosként tönkreteszed mások életét is, nem tudod megfelelően ápolni a tudományt.

Az is előfordulhat, hogy nem a szüleid pusholnak, hanem egész egyszerűen elszúrod a jelentkezést, és szabadbölcsészet helyett az orvosit jelölöd meg és nincs visszaút. Egész életedben orvosnak kell lenned, mert ez egy csúnya és gonosz világ, és nem válthatsz, nem játszhatod ki a rendszert, orvos leszel és kész.

Butított példa vége. Senkinek nem mondhatja meg senki, hogy orvostanhallgató legyen. Senkinek nem mondhatja meg senki, hogy anya legyen. De. És itt van egy hatalmas DE. Félreértés ne essék, nem oké, hogy a villamosos lánynak csak ennyi. De igenis van az a helyzet, amikor az abortusz a megoldás. És ezt a döntést nem vehetjük el senkitől.

Megkaptam, hogy én mindig csak szörnyű dolgokról írok, és biztos nem történik velem semmi jó. Szóval igyekszem ezt cáfolni. Jöjjön valami vidám.

Egyébként az én kis elzárt magánéletem rendkívüli vidámságnak örvend, tele van mókával és kacagással, de egyrészt olyan szinten körüllengi a fekete humor pokolrajuttató, gonosz szelleme, hogy ezen mérték egész egyszerűen lincselésre buzdító mivoltából kifolyólag nem publikus, másrészt a vidám dolgok nem olyan mélyek, nem hatolnak úgy bele a lelkünkbe, mint egy terrortámadás. Ez persze lehet, hogy hiba, de akkor nem az én hibám, hanem az emberiségé. Felelősség átpasszolva.

Csak az lehet igazán vidám, aki teljes átérzéssel tud szomorú lenni.

Irigylem azokat az embereket, akik mindig mosolyognak, sokat nevetnek és csillog a szemük. Én nem vagyok ilyen. És ezzel nincs baj.

Irigylem azokat, akik el tudnak élni ebben az elcseszett világban konstans boldogan. Akik nem néznek híreket, mert az szomorú. Akiket nem érdekli a politika, mert az bosszantó (sőt, sokkal, de sokkal több annál). Akit nem érdekel a világ, mert úgysem tud mit tenni érte.

Hazudtam. Nem irigylem őket. Hoppá, ez már megint nem lesz vidám. *insert smth vidám here*

Felelősséggel tartozol a világért. Ugyan nem kérted, de mégis, mert ide születtél, és ezzel részese lettél az emberiségnek, ha akarod, ha nem, egyelőre nem lehet eldönteni, hogy ember vagy-e vagy apache helikopter. (De ne aggódj, el jön az az idő is). És ha van kollektív tudat - márpedig van - akkor van kollektív felelősség is. Igen, baromi pici vagy. Igen, baromi pici vagyok. A te életed vidám, az én életem vidám, de a kollektív emberiség-élet korántsem az.

Nem tudok mit tenni a terrorizmus áldozataiért. Hiába #prayforParis ésatöbbi. Nem tudok mit tenni Észak-Koreáért, Afganisztánért, Etiópiáért, Amerikáért. Az a helyzet, hogy még a saját országomért is igen csekély mértékben tudok bármit is tenni. De azt megteszem. Fizikailag és mentálisan, és, tudod neked igazán nem kell. Nem kell kiállni a világért. Miattam még magadárt sem kell kiállnod. És igen, őszintén azt akarom, hogy legyél vidám, de úgy legyél vidám, hogy tudd, hogy lehetsz szomorú.

Billen a mérleg. *Insert smth vidám here, again. Pls*

Az a helyzet, hogy a boldogság magánügy, a baj pedig mindenkié, mert csak így bírjuk el.

Közösség vagyunk, biblia nélkül is felebarátok, mindannyian emberek, akiknek meg kell különböztetni magukat quimby emberszerű-lényeitől. Az életet lehet túlélni, lehet megélni, de egyedül csak meghalni lehet, ha fizikailag nem is, de a világból kiszakadva ellebegni egy rózsaszín buborékban a halálig, átugorva minden lehetőséget, amit tehettünk volna, mindent érzést, amit érezhettünk volna egymásért. Örökké vidáman.

Én egyébként vidám vagyok. Szívből tudok nevetni. Nekem egyébként vidám barátaim vannak. És mi egy közösség vagyunk, ahol mindenki vidám, de ha valaki cipel valamit, azt együtt cipeljük. Mert van kollektív tudatunk - a barátság - és ez felelősséggel jár. Mert a biblia nélküli felebarátságnak megtaláltuk a másik felét, és nem tudok mit tenni értük sem, ha szomorúak. Hoppá, micsoda mondat ez! Feltűnt, ugye? Már hogyne tudnék?!

Persze, hogy tudok. Ez itt a lényeg.

*Vidám poszt vége, majd talán legközelebb.*

Én, a Z generáció hivatalos, és az Y generáció tiszteletbeli tagjaként, önmagamat és a világot megrengető lelketlen pusztítást képviselve, kezemet a szívemre téve, fásult és kemény hangon, megingathatatlanul kijelentem:

Nem hiszek.

Mert nincs miben. Mert minden alkalommal, amikor kisüt a nap, amikor egy földgömbnyi ember arcára kicsit is visszatér az élet, felenged a szorongás, a fagyott talajból kimerészkedik egy rügy, ami már-már boldogságnak lenne nevezhető, minden alkalommal, amikor történik valami jó, minden alkalommal, amikor visszanyerem a hitem egy részét... mindig jön valaki. Történik valami. És milliók halnak azzal a háromszázzal, és milliószor halok meg azzal a háromszázzal, és nem, már nem hiszek, mert nincs miben. Egy mosolyra jut ezer könnycsepp. Mindent elvesz, ki az ember egyetlen öröklétét, a gyermekét veszi el. Nincs magyarázat, nincs bocsánat, nincs kiút. Egy sötét erő a mélybe húzza az emberiséget, mert már nem emberi és nem emberséges. Egy generáció nevében jelenthetem ki, hogy hiába a tündérmesék -nemcsak happy end nem létezik, hanem happy start és happy middle sem, az erősebb győz, nem az okosabb, a szeretet semmit nem ér a fegyver ellenében - egy generáció, egy nemzet, egy világ nevében, azt hiszem, de önmagamat és a világot megrengető lelketlen pusztítást képviselve mindenképp kijelenthetem:

Nem hiszek.

Nem hiszem, hogy jobb lesz. Nem hiszek az igazságban, sem isteniben, sem emberiben, sem az észben, sem a szívben, nem hiszek magában a hitben, sőt. Még a hitetlenségben sem hiszek. Tehetetlenek vagyunk, tehetetlenek vagyunk mindannyian, túl kicsik, túl gyengék, túl buzgók, túl csendesek. Nem hiszek már magamban sem. Ezt is elvették. És elveszik, amit lehet, és kérdezheted: miért?

"Rosszabb voltam, mint ezek?"

Ember voltál, ezért.

És aki ember, annak fáj, aki ember, annak szenvednie kell, és én nem vagyok ott, de ott vagyok, én lehetnék boldog, de nem lehetek, mert képtelen vagyok a boldogságra, amíg a világ boldogtalan, és még hihetnék, de nem hiszek, mert nincs miben. Nincs mit tenni. Elvesztünk. És nincs hova menni, ha elhagynánk a süllyedő hajót.

Tudod mi fáj? Hogy megússzák. Hogy nekik vége. Hogy ugyanúgy meghal, mint akit megöl. Mert nem hiszek a mennyországban, a pokolban sem, mert miféle Isten tűrné... miféle szeretet engedné... miféle erő hagyná...?  Mennyit bír még el a világ gyomra, mielőtt undorodva kihányja magából mérgező fattyait? Ki látogatja majd az utolsók hantjait, ha vége mindennek? Hah, miket beszélek...hiszen már vége van.

Amikor elvették a hitünket, akkor van vége.

Egy lány sétál a tóparton. Minden sötét. Csak a templom világítja meg a vizet, minden gondolatot kiszed, kifúj fejéből a tavaszi szél. Egyedül van és mégsem fél, mert nincs egyedül. Démonja mellette zokogva tűr, ki akar törni, de képtelen. Elnyeli érces hangját a ringatozó rejtekű nád, mely elrejt oly sok szerelmet, boldogságot, keservet, jót és rosszat, áldozatot, vaksötétet, édes mámort... s néhány kacsát.

Vigyázz... Vigyázz - rikoltozzák, de nem visszhangzik a hápogás, a béke álnok csendje száll tovább... vörös futóaszfalton nem hallatszik, ahogy oson. Szinte lebeg, jelenés, baljában már ott a kés - parfümillat; édeskés - egy mozdulat, egy érintés: Halál-hitre térítés.

S - mily jámbor - a Feneketlen nem hagyja ott temetetlen. Ez hát a lány fényes jövője, ő ölt és/vagy őt megölte, a tó lett sötét temetője, bús hápogás szemfedője, s mit eltakar: már fénytelen.

Egy feladat, ami nem az enyém, egy felvételihez, amit nem én írok, egy barátnő, aki nem kérte és az agyam, aki éjjel háromkor mégis úgy gondolta, hogy megírja. Dióhéjban.

Íme az életem egy hatszavas mondatban. Vagyis sok hatszavas mondatban, mert engem nem lehet csak úgy lekorlátozni. Stílusosan 20 mondat, minden életévemre egy. ^^

1. Engem nem lehet csak úgy lekorlátozni.

2. Nem mindig értünk egyet az agyammal.

3. Túl boldog vagyok, hogy művész lehessek.

4. Túl művész vagyok, hogy boldog lehessek.

5. Kutyaszőrrel van tele a szám (is).

6. Még mindig anyukám visz el orvoshoz.

7. Angolul sorozatból, főzni youtube-ról, nevetni szívből.

8. Most nincs pénzem tankönyvre... kávéra van.

9. Már megint otthon hagytam a kulcsom.

10. A barátaim furák, ezért a barátaim.

11. Könnyen felhúzom magam, és könnyen csillapodom.

12. Inkább vagyok gyerek, mint igazi felnőtt.

13. Nem vagyok babonás!! (de babonás vagyok)

14. Néha kiábrándulok a világból, de hiszek.

15. Néha hiszek a világban, de kiábrándulok.

16. Néha a világ bennem, de kiábrándul.

17. Még mindig sírok, amikor meghal Mufasa.

18. Túl sokat nevetek a fekete humoron.

19. Elvihetne magával az ágyam alatti szörny.

20. Talán sosem komolyodom meg, és élvezem.