Ma láttam a Halált. Még sosem láttam ilyen közelről. Nem volt rajta fekete csuklya, és nem hozott hideg, vészjósló szelet. Csak kiszívta a lelket belőle, egy futóból, akit senki sem ismert és mégis mindenki érte küzdött. És igen, visszahozták. De percekig halott volt, szakszerűen: beállt a klinikai halál, de nekem teljesen mindegy. Mert a saját fizikai szememmel láttam, bár a lelki becsukta önmagát - az a valami, ami a földön feküdt, nem volt életben.

Ha lehet ilyet mondani, mert máshogy nem lehet: az a valami minden volt, ami az élet ellentéte. Puhán és az emberi agy felfogóképességével összeférhetetlenül feküdt, de nem... nem feküdt. Inkább csak le volt dobva, mint egy elhasznált ruha, egy dunyháját vesztett takaró, egy levegőtlen lufi. Mennyire felesleges dolog egy test lélek nélkül. Divatjamúlt viaszbábu, törött próbababa. Csak valahogy sokkal elnyűttebb.

Láttam ma a halált, és soha többé nem fogom nem látni. Életem hátralévő részében - de tulajdonképpen eddig is - azért küzdök, hogy ebben a testben maradjak, aki nem én vagyok, hogy ebben maradjak, úgymond életben. És amikor azt mondom, milyen halandók vagyunk mi, emberek, úgy értem: Mi, ebben az emberi formában. Mert én nem lehetek egy mozdulatlan, összeroskadt test. Képtelen és életellenes. Egyszerűen nem illik bele az én világomba, a korántsem teljes kirakósba sehova nem passzol. Minden porcikám tagad. Az ember nem hal meg, csak elhagyja porhüvelyét. És ha szerencséje van, épp arra fut egy neurológus hallgató, aki visszateszi belé.

Szóval tényleg meghalunk. Ez új. Nem az, hogy meghalunk, mert ezt már hallottam sokszor. De hogy tényleg. Hát ilyen a halál. Nem félelmetes és nem sötét. Nem kiabál és nem rémisztget, csak jön és csak megy és valamit magával visz. Nem horrorfilm-szerű, ellenkezőleg. Attól ráz a hideg, hogy olyan kegyetlenül igazi.Olyan ez, mint amikor találkozol egy színésszel, akit eddig csak filmekben láttál. Mellbevág a valóság és egy pillanatra ki kell nézned a burokból, amiben mind élünk. Csak egy másodpercre bejut az agyadba a felfoghatatlan, aztán kitaszítja azt, mert nem tudja megemészteni. Talán ezt hívják sokkhatásnak. Megszűnsz funkcionálni, megszűnsz ember lenni, megszűnsz felfogni. Ha valaki azt mondja, hogy nincs lélek, az hazudik. Hívhatjuk akárhogy, de létezik, mert ez a test csak egy tárgy volt, amit elhagyott a használója, nem ember.

De visszajött érte.

Még nem volt elég. Még futnom kell.

Fotó: Pixabay