Egy lány sétál a tóparton. Minden sötét. Csak a templom világítja meg a vizet, minden gondolatot kiszed, kifúj fejéből a tavaszi szél. Egyedül van és mégsem fél, mert nincs egyedül. Démonja mellette zokogva tűr, ki akar törni, de képtelen. Elnyeli érces hangját a ringatozó rejtekű nád, mely elrejt oly sok szerelmet, boldogságot, keservet, jót és rosszat, áldozatot, vaksötétet, édes mámort... s néhány kacsát.

Vigyázz... Vigyázz - rikoltozzák, de nem visszhangzik a hápogás, a béke álnok csendje száll tovább... vörös futóaszfalton nem hallatszik, ahogy oson. Szinte lebeg, jelenés, baljában már ott a kés - parfümillat; édeskés - egy mozdulat, egy érintés: Halál-hitre térítés.

S - mily jámbor - a Feneketlen nem hagyja ott temetetlen. Ez hát a lány fényes jövője, ő ölt és/vagy őt megölte, a tó lett sötét temetője, bús hápogás szemfedője, s mit eltakar: már fénytelen.