Közhely. A közhelyekben van az igazság. Újabb közhely.

Szereti magát az ember áltatni, hogy nem ő a hibás. Egyszerűbb azt mondani, hogy nehéz volt a vizsga, mint azt mondani, hogy nem tettem meg mindent. Egyszerűbb másra kenni a dolgokat. Én is hajlamos vagyok rá. Amikor egy hajléktalan szájából hallja az ember, hogy „Mindenki a saját sorsának kovácsa”. Na, annak van hatása!
P. László 56 éves. 10 éve él kinn az utcán. És mint megtudtam tőle, „Mindenki a saját sorsának kovácsa” és ez alól ő sem kivétel. Adósság és az embernek volt lakása, nincs lakása, az utcán találja magát. Szokásos sztori. De ahogyan mondta, ő volt a hibás.

Beszélgetésünk nem indult zökkenőmentesen, egy pályázatbeli kisfilmemhez szerettem volna a segítségét kérni.Indítottam az eddig jól bevált mondatommal „Arról készítek videót, hogy mindenki egyenlő.” És a válasz, nem a megszokott lelkesedés volt. Nem. Ő nem értette, miért csinálok ilyen videót, ha ez nem is igaz. Hisz nem mindenki egyenlő. Vannak az egyenlők és az egyenlőbbek. Nem hiszem el? Pedig így van. Könnyű a habok közt papolni arról, hogy én mindenkit elfogadok olyannak amilyen, de ez az utcán nem így működik. Butaság ez az egész pályázat, a versem gyerekes, és csúnyán írok. Az iskolában ilyen hülyeségekkel tömik az ember fejét, de ez nem igaz, nem egyenlő mindenki. Fél perc alatt ennyi mindent tudtam meg. De nem adtam fel, a videóról már letettem, de érdekelt miért látja így a dolgokat. Azt hittem ők, akiknek nincsen fedél a fejük fölött, arra vágynak, hogy befogadjuk őket, segítsünk nekik, ne rekesszük ki őket. No, de tíz év az utcán elveszi az emberek optimizmusát. Gyerekes a versem és a gondolataim, mert lehetetlen dolgokról szólnak. Elolvasta. „Gondolj arra mindennap, milyen jó, hogy ember vagy!” és a válasza: „Miért jó, hogy ember vagyok?” Számára az az egyetlen jó dolog, hogy amikor reggel felkel, arra gondolhat, hogy mekkora mázlija van, hogy nem dobták bele a Dunába. Nem tudja megmosni a kezét, egy fiatalembertől kapott ételt, de nincs étvágya. Csak van. Egyetlen célja, hogy ne hülyén haljon meg. Rádiót hallgat és újságot olvas. Ahogy fogalmazott, nemzett gyermeket, ültetett fát és írt könyvet, amíg élt. Amíg élt. Sokszor használta ezt a kifejezést. Jelenlegi „élete” nem élet. „Amíg éltem…”. Beszélgettünk. Zenéről, politikáról, Marsra utazásról és régi életéről.

Ismeri a kedvenc zenekaraim, én viszont nem ismertem a világhírű karmestereket, akiket ő hozott fel. Képben volt mindennel kapcsolatban, én viszont egyre butábbnak éreztem magam. „Csak annyi a dolgotok, hogy kiválasszátok, melyik telefont akarjátok.”  Valóban ennyi volna? Elkényeztetett libának éreztem magam. Aki idejön, hogy megváltja a világot. De ez nem ilyen egyszerű. Nekem annak tűnt, mindenkinek segíteni, normális társadalmat létrehozni. És most ott ültem. Mosolyogtam, zavarban voltam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Műveltebb, tapasztaltabb, mint én és kinn él az utcán, ha esik, ha fagy. Van fia, nővére, barátai. És mégis ez lesz az emberrel. Aztán ismét elővettük a pályázat témát. 1-2 még menthető rímemen javított. Azt mondta, ez nem vers, ő olvasott sok verset, de ez nem az. És nekiállt szavalni. Aranyt, Adyt, József Attilát idézett. Elkészült a videóhoz az anyagom is. A legtöbb sor végére beszúrt 1-1 mondatot, vagy mozdulatot, amivel kifejezte véleményét a világról. Majd mondta, hogy a következő verset vegyem fel, és ezt mutassam be az iskolában. Romhányi József: Focimeccs. Még az iskolában hallotta egyszer, azóta sem. De emlékszik rá, mert nagyon tetszett Neki akkoriban.
Nos, szeretném, ha minél többen megnéznétek, ezért belinkelem ide is. Én meghatódtam. Nem tudtam eldönteni sírjak vagy nevessek.

Romhányi József- Focimeccs

Ha most olvasná soraim, biztos azt mondaná, ez az egész butaság. Nem ennek kellett volna lejönnie. Nekem akkor is ez maradt meg belőle, és elszégyelltem magam a nyavalygásaimért. Furcsa érzés fogott el. Azt hittem, ha kiírom magamból jobb lesz. Nem lett jobb, lelkiismeret furdalásom van. Mert nem értékelem azt, amim van. És mert „Mindenki a saját sorsának kovácsa”.