Sivár és kietlen puszta, közepén egy düledező íróasztalra unottan rágózó nő könyököl. Nagy sóhajjal pecsétet nyom az előtte heverő papírra, majd engedi, hadd vigye el a szél. A lap szétmállik és örökre elvész. A nő leplezetlenül unatkozik. Hátradől az időtlenségtől rozoga, nyikorgó széken és megigazítja kócos frizuráját, mely valaha csinos konty lehetett. Íztelen rágót rág.  Apró orra piszkos, arcára a szarkazmus vonásai  égtek. Az állandó széltől a szája kicserepesedett, és a szemei... Élettelen fásultsággal pillant az asztalhoz tétován közelítő kislányra.

-Na – szól oda neki durván – még ma ideérsz? Nem érek ám rá örökké – hatalmasat horkantva felkacag, és csak nevet, már könnyezik, a hasát fogja, a kislány dermedten áll előtte. Tiszta, kék szemei tágra nyílva, fehér karját fázósan összefonja maga előtt.

Hárman a végtelen homoktenger közepén: az üresen kacagó nő, az ijedt kislány, és a megviselt íróasztal.

-Jólvan, csak vicceltem. Látom, nem érted a tréfát. Nem kell félni az angyalnénitől, gyere csak közelebb, bátran. Hogy hívtak?

-Én... Kati. Katica vagyok.

-Mit motyogsz? – a nő a papírjai közt turkál, kiválaszt egyet és elégedetten csettint a nyelvével – Meg is van, igen. Murai Katica. Ülj le, Katica, van itt egy kis papírmunka, aztán már mehetsz is.

A lány mozdulatlanul álldogál és a nőre mered.

-Mi lesz már? Mozdulj! Mi bajod?

Erre Katica kihúzza magát, lesimítja halványkék, homokkal teleszórt ruháját, és remegő hangon, mint egy leckét felmondja:

-Én kéremszépen, leukémiás vagyok, ami azt jelenti, hogy beteg a vérem, de meg fogok gyógyulni, és nem kell érte sajnálni. Ha szükséges, anyukám tud adni róla papírt.

Csend. A nő döbbenten néz, a kislány arca egészen piros, az íróasztal nem mutat érzelmeket. A szél süvít. A nő szeme lassan veszít sziklakeménységéből, és szája mosolyra húzódik.

-Leukémiás? Csak voltál, drágám. Már vége. Meghaltál.

-Meghaltam? ...ez a mennyország? – a lány bizonytalanul az íróasztal felé lép, arcán a zavarodottságot kíváncsiság váltja fel.

-Nem, drágám, a mennyország csak mese. Ennek a helynek nincs neve. Egyszerűen elintézzük a papírmunkát, és kész. Tudsz írni?

-Tudok – Katica az akadályként előtte tornyosuló íróasztalba kapaszkodik, úgy fürkészi a formanyomtatvánnyal foglalatoskodó nőt, és immár bátrabb hangon kérdezi:

- A néni is meghalt?

- Az fel sem pillant a munkájából, úgy válaszol:

-Én angyal vagyok. Sosem éltem.

-Az nem lehet. Az angyalok nem ilyenek.

-Na, és ezt te mégis honnan tudod?! – csapja le a tollat a szú-rágta íróasztalra a nő.

-A Mama mesélte. A Mama azt mondta, hogy az angyalok szépek, és majd ők vigyáznak rám, amíg utánam nem jön.

A nő sóhajt, felveszi a tollat és újra körmölni kezd.

Csend. A szél süvít, a toll serceg, a lány hunyorogva figyel, az asztal megingathatatlanul áll. A nő a lány elé tol egy papírt:

-Itt kéne kitölteni.

A halott neve, megért évek, vallás, aláírás.

-Nekem nincsen vallásom.

-Ateista vagy? Az is jó.

-Nem, nekem nincsen vallásom.

-Akkor mid van?

Ezen a kislány elgondolkozik.

-Csak én vagyok, meg a Mama. De azt hiszem, Mama most nincs itt. Szóval csak én vagyok.

-Ez nem jó.

-Nekem az.

-De választanod kell az ajtók közül – ahogy ezt kimondja, a nő mögött a semmiből egy sor faajtó tűnik fel.

-Hova vezetnek?

-Majd meglátod, ha belépsz. Szakmai titok – a nő kuncog – gyerünk, írd be, hogy ateista. Biztos, hogy nem vagy megkeresztelve? Nem ismered Allah-t? Nem vagy zsidó?

-Nem vagyok.

-Akkor írd be, hogy ateista – a nő int, és az ajtó résnyire nyílik.

-De én nem vagyok ateista. A Mama azt mondta, hogy nem kell vallást választanom, ha nem akarok. Hova vezetnek az ajtók?

-Az attól függ melyiken lépsz be. Attól, hogy mit írsz a papírra.

-Miért függ tőle?

-...mert csak.

-De mégis! Hova vezetnek?

A nő hosszan fürkészi a kislányt, az állja a pillantását, az asztal szilárdan mered ki a földből. Majd a nő hirtelen felpattan, dühösen kitépi a lány kezéből a papírt, és indulattól vöröslő arccal kiabálja:

-Azok az istenverte ajtók nem vezetnek sehová!