Vihar van. Súlyosat lehel az ég, és üvöltve adja ki dühét, elsírja magányát, megöntözi lányát, a kitárulkozó földet.

Megitsztul a világ. Elmossa a világ mocskát, megmutatja bősz hatalmát: eltörölhetne egy nagyobb esőcseppel,

ilyenkor a belsőm megmukkanni sem mer.

Porszemként bámulok fel az égre, nem látok el a végére, és csak szakad és csak sír, sír a természet.

A kezemre hűvös örömkönnyek ülnek.

A világot teszi a helyére vissza, az égbolt könnye olyan tiszta, hogy csak újrakezdést hozhat. A dörgés erő, de

nem fegyver, a villám hantokat símogat, felégeti lelkemben a hétköznapi kínokat,

mert nem vagyok más csak egy vendég:

egy földre tévedt szakadt lélek, emlék, amit elmoshat az eső.

Csak ne törné meg mindig. Mindig a zúgó csendet egy elrohanó mentő.

A világ nem olyan szép, a civilizáció nem olyan jó, és az élet nem olyan boldog. Nem olyan, mint ahogy mondták. Törikönyvek tanították, vénülő nagyapák unokafülekbe súgták, hogy a háború... És mi nagyra nyílt szemekkel, összeszoruló torokkal gondoltuk, hogy de szörnyű lehetett, hogy a háború rossz, a háború csúnya, fúj. Dejó, hogy mi nem akkor éltünk. Mi most élünk, a fejlett világban, a technológiában, a tudományban, a tízemeletesekben, a meleg lakásban, modernen és konszolidáltan.

És most is háború van, és mi most sem éljük át, mert itt vagyunk és nem ott. A gyilkolás nem régi dolog, nem múlt el, nem csak legenda. Nem itt történik, de most.

De persze, lehet ez még így se, kerülhetünk mi is még életveszélybe, lőhetnek még ránk is, menekülnünk kellhet, hátrahagyva mindent: Tv-t, Iphone-t, lelket... Lehetünk még mi is játékkatonák, vihetnénk a vadászpuskát, eltehetnénk a nagymamát. Láb alól. Vagy épp amit kell, amit szükséges, mert mindenki harcol valamiért, a békéért, a szabadságért? Maszlag. Politika a válasz mindenre, mindegy mi a kérdés.

S majd leszünk mi is történelem... Örülnek, hogy nem ők élték az én életem, s csak mi tudjuk majd, hogy élnek még bajt, hogy nincs béke, csak fegyverszünet, hogy inkább párnák közt halni meg...! A boldogság csak élet-tünet, fel-feltűnő, tűnődő tünemény. Sajnál majd lány és legény, futólag, egy pillanatra, törikönyvet lapozgatva. A háború rossz, a háború csúnya, fúj. A HÁBORÚ VAN. És nincs rá mentség. "Auschwitzra nincs magyarázat."

Elindulunk: én és kutya

Rálépünk az országútra

S követve a szívünk hangját

Elhagyjuk a város zaját

Felkapok egy szürke gatyát

Leváltja a szűk harisnyát

Modern módon így mezítláb

Velem vizslányi boldogság

Lábunk alatt beton kopog

Csak két halk szó: Gyere bolond!

Hű társamként mellémszegve

Megyünk innen el sietve

Vonz a semmi, hív a sötét

Elmarad a sarki közért

Elhalkul a fékcsikorgas

Megváltozik a fényforrás

Hat láb lassul, két szív dobog

Halk füttyszó s már ott toporog

Városi lány, városi eb

Egyikőjük halkan liheg

A fűben apró gyík zizeg

Vadászkutya megijed

Behúzva a füle-farka

Nem-vadász lány megnyugtatja

Nincsen semmi a határon

Mint egy mély és édes álom

Csak az éjszaka vesz körül

Elmém végre lecsendesül

Fák közé, a feledésbe

Önmagamhoz hazatérve

Lélegezni alig merek

Még fölkeltem a sötét eget

Nem is látok már, csak érzek

Fekete égboltra nézek

S tudom jó helyen vagyok:

Látszanak a csillagok.

Ez a darab rettenetes. Mármint, hogy rettenetesen jó. Illetve, ha pontosan akarok fogalmazni, borzasztó, tényleg igazán szörnyű, az agysejtjeim vinnyogtak a fájdalomtól, ahogy a nézőtéren ülve próbálták feldolgozni ezt a két órás tömény miahalált és úristenmitörténiket. Az első fél órát tátott szájjal, a maradék időt pedig a fejemet fogva, de nevetve, sőt már-már fulladozva az egész valótlanságán, az indokolatlan jeleneteken, a popcorn szagtól megrészegülve, és főleg a mellettem ülő fiatalember bosszankodásán mulatva néztem végig ezt a lenyügözően érthetetlen művet. Várjunk csak, popcorn-szag? Mikor került a színpad padlójára popcorn? És legfőképp miért? MI A FENE TÖRTÉNIK?

Barátnőmmel ültem be gyanútlanul az Ifj. Vidnyászky Attila által rendezett darabra a Radnóti Színházba. Szerencsére a mi humorunk (ha lehet ezt annak nevezni) nagyjából teljesen megegyezik ezzel a kaotikus, teljesen váratlanul megjelenő elemekből, szójátékokból álló, minden indokot és értelmet kizáró káosszal. Valahogy így képzelném el a fejünket egy-egy jobban skerült sörözés után: random flörtölő medve, és vodkában fürdő oroszok... mert miért ne? Vidnyászky engem maradéktalanul meggyőzött: az ember nem teljesen normális, és én imádom.

Nem úgy a mellettem helyet foglaló, az előadás előrehaladtával egyre idegesebb férfiút, aki szerintem még az őt elráncigáló barátnőjével való kapcsolatát is megkérdőjelezte a darab végére, és úgy egyáltalán mindent. Az arcán a döbbenet után, átsuhant a kérdés: miafsz, aztán felváltotta a düh, hogy őezértmégfizetett is. A mellette fulladozó két lányt pedig egész biztosan kötnivaló bolondnak titulálta. Nem mondom, hogy ez a darab szándékos polgárpukkasztás volt, de hogy ez a bizonyos polgár majd megpukkadt, az biztos.

Az egészre az tette fel a koronát, hogy a színészek az egészet faarccal, halálosan komolyan véve a hülyeséget játszották végig. László Zsolt természetesen zseniális, de a többiek sem maradnak el mögötte - persze az is lehet, hogy ebben a társulatban tényleg mindenki hülye. Mindenesetre a klasszikus színházi élményt felborítva, egy színházbeli színházt beépítve, de a színházból teljesen kilépve, időutazva és visszatérve - vagy mégsem? - sikerült a darab végére egy teljes káosznak kialakulnia, amiben nemhogy a néző nem tudta, hogy ki hol van, de néhol még a színészek sem.

Igen, az ott egy uborka. Mert miért ne?

Mindenkinek ajánlom ezt a csodát, aki ki akar szakadni a hétköznapokból, túl sok az agysejtje, szeretne egy jót nevetni és persze ha mindemellé van benne valami kinyilatkoztathatatlan elmebetegség.

Tavasz van, és vidám  világ, megölel véletlen egy fradista egy lilát, s ahogy Csokonai dalolta meg Lillát, úgy énekel száz meg száz madár. Legyőztük a zord csendéshóéshalált. Most édes tavasz-zajjal tölti meg a természet a szíveket, újra látunk virágzó színeket, s már nem a TV-ben szidjuk a szíreket, hanem odakint. Mármint odakint nem szidunk senkit persze. Nyilván.

Tavasz van, ilyenkor a láb is könnyebben jár. A lépésszámlálók pihenőideje lejár, s beindul a futószezon. Ki a busz, ki a feje után. Ki a határidők elől. Ki a szabadba, mindenki szaladna, aki nem mehet, és nem szalad senki, aki megtehet ilyeneket. Mostmár hivatalosan is megehetek egy doboz fagyit random, s nem kell vele bent maradnom a szobában, elbújva.

Mindenki jól érzi magát, kötelező jelleggel. Együtt szállunk a könnyed felleggel, támadnak a szépensminkelt lányok hatalmas mellekkel, s hasonlóra tágult, kihúzott szemekkel, hogy miért nem az eszükért szeretik őket. Majd ezt feledve szerda este, egy flancos klub wc-jébe belesve láthatjuk őket kidőlve. Ohh, te mindenkori, összehányt vécéfülke, te rothadó emlékek önjelölt őrzője! Hány elsuttogott szerelem ment általad a süllyesztőbe, lehúzva, megtörve, róla többet nem beszélve, elfedve és elfeledve – jaj, te öreg ülőke, mi súlyt bírtál már el, mi titkok részegen kifecsegett szörnyű és jelentéktelen, illékony, s nagy gyötrelem terhétt gyűrted már le egy jól irányzott öblítéssel! S ha eldugulsz, még hibáztatnak, nem tudják ők, mennyi maszlag, mennyi bánat csúszott már le a lelki szemetesládába. Eltelítődik az ember lánya. Egy kis domestos a megoldás, egy kis duguláselhárítás, s minden helyre áll.

Tavasz van, s most a székhely kihelyezve (nem minden esetben persze, de erről beszélni nem ildomos.) Jöjjön hát valami jobban illatos, hisz tavasz van és szín és zene és virág. S tudja dolgát a világ: mosolyt csalni az arcokra, nem hagyni senkit kókadozva, botladozva, bekokózva, wc-n titkokat lehúzva, sötétségbe burkolózva, nem, most nem szabad. Mosolyogj, hisz itt a tavasz!

Csak egy átlagos munkavállaló átlagos munkanapján, az átszállásokkal tűzdelt, gépies, de láthatatlan veszélyeket rejtő, kalandos, emberkikerülős, zötykölödős utazás két biztos pont között, mintegy parta vetett halként vergődés két akvárium vonzatában, a pesti hömpölygést megszokott, érdektelen arcok szárazföldjén, úgy indul munkába a fővárosi magyar. Ügyesen elkapni a csatlakozásokat, megrohamozva a már csukodó ajtajú villamost, erőnek erejével feltolakodni, leszállni, menni, sétálni, megnyugodni, ott van a busz, futni, szétesni, lekésni, várni, toporogni, bambulni, rossz megálló. Futni, inkább megyek metróval, felszállni, leülni, pihegni. Nyugi. Pár percnyi békés utazás, az átlagos munkavállaló elengedi magát, lelassítja légzését, megnyugtatja vágtató szívét, magába szívja az átlagos munkavállalókkal teli, öt éve nem takarított, összetéveszthetetlenül 3as metró fanyar illatát, és rábízza magát, a mindig pontos, unalomig ismert hangúllyal, versmondó versenyre illően artikuláló testetlen hangra, mely a megálló neveket megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal kijelentve, most is az ismerős szavakkal aktiválja a munkavállaló idegrendszerébe beépült mozgatórugókat -melyek ki is lövik főhősünket, és lökik tovább, ki a szerelvényből, ahol körül sem nézve folytatja útját - most is csengő hangon kijelenti: Árpád-híd.

Csakhogy nem az.

Bizony. A Forgách utca volt az. Egy metrónyi ember késett el ma a munkahelyéről. Persze, a naív vélekedő gondolhatja azt, hogy csak a munkavállalónk figyelme lankadt kissé - ahogy ez az említett személynek is eszébe ötlött, ahogy álldogált a peronon, a mögötte elhúzó szerelvény hármasmetrószagú szellőjében fürdőzve, csakhogy a fülében még ott csengett a hőn áhított állomásnév, szeme előtt pedig megmásíthatatlanul csüngött a kopott falon a felirat: Forgách utca.

Mi történt? - kérdem én, és kérdi velem a többi tanácstalanul a kijárat felé botorkáló, megcsalt és megrökönyödött ember, és kérdi az átlagos munkavállaló.

Összeesküvés? Megtévesztés? Hol vagyunk egyáltalán? Biztosak lehetünk benne, hogy ez a Forgách utca, csak azért, mert látjuk a feliratot? Biztosak lehetünk ezentúl már bármiben is? Saját érzékszerveink, mintegy a kollektív tudatunk, az emberiség kollektív tudata csalt meg minket? Vagy egy terv első kis lépése ez, melyben a megállót, mint fogalmat szép lassan megsemmisítve, Budapest népét egy megállíthatatlan hármasmetrószerelvénybe zárják, s az köröz velük a város alatt egészen az olimpiai népszavazás lezárásáig?

Nem tudjuk a választ, talán nem is tudjuk meg soha, de a kevésbé szerencséseknek csak annyit tudok tanácsolni: ha metróra szállsz, mindig legyen elegendő víz és tündekenyér a táskádban - ki tudja mikor látsz újra napvilágot, s vajon mely világ napja lesz az?

Egy szerető, felvilágosult családban nőttem fel, ahol mindannyian egyenlőek vagyunk, egyetemen tanulok, és egy nagyvállalatnál dolgozom. Azt gondolhatnánk, hogy olyan közegben mozgom, ahol a nemek egyenlősége alap, mindenki feminista, így a nők jogaiért való küzdelem értelmét veszti. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy túllépve az egyértelmű megkülönböztetéseken és hangos szavakon beleláthatok a modern világ megbúvó, de nagyonis jelenlévő diszkriminációjába. Úgy gondolom, sok hozzám hasonló nő van, aki érzi, hogy sajnos még mindig nem tartunk ott, hogy ne legyen okunk harcolni az egyenlőségért. Saját bőrömön tapasztalom ezt a mondhatni „kifinomult”, fehérgalléros hímsovinizmust, amely sokszor a legváratlanabb személyektől, szinte akaratlanul és rossz szándék nélkül érkezik. Az alapvető gondolkodásmódban még mindig ott van, hogy egy nő kávét főz, palacsintát süt, és megmasszírozza a kemény munkában elfáradt férfiakat. Bizony én ezt már mind megkaptam, vicceskedve és félmosolyokkal tompítva ugyan, de újra és újra felélesztve bennem a dühöt és kétségbeesést: hiszen értelmes emberekről beszélünk. Ha ők nem, akkor kik?

Lány létemre nem eszem folyton salátát. Lány létemre nem nézek csöpögős romantikus filmeket. Szeretem a Gyűrűk Urát, a sört, járok edzeni, és tudok úgy káromkodni, mint bármelyik férfi. Az ezeken való fennakadás is mind személyes élmény, mint ahogy az is, hogy engem „persze, hogy felvesznek erre és erre a munkahelyre, elég ha szépen mosolygok.” Hát nem, nem elég! Nekem is ugyanannyit kell tanulnom, ugyanúgy kell szerepelnem, mint egy férfinak, vagy ha nem, akkor nem kívánok együtt dolgozni azzal a céggel. Mikor jutunk már el oda, hogy az okos lesz az új szép? Hogy az értelmes szemek ütik az műszempillával tuningoltakat? Miért nem látják, hogy vagyunk mi is olyan erősek, mint ők? És ami még ennél is fontosabb: mi elhisszük, hogy vagyunk?

Vajon hány, pályaválasztás előtt álló lányban merül fel, hogy politikus lesz, mérnök, tudós vagy akár, hogy mozdonyvezető? Lehet, hogy eszükbe sem jut, hiszen nem Zootropolisban vagyunk, ahol bármi lehetsz, ezek pedig férfi munkák, és te lány vagy. Persze mehetsz egyetemre, de ne felejts el mellette megtanulni főzni, gyakorolni a takarítást, és mindenképp tervezd be, hogy 30as éveidre anya leszel. Mert ez a normális. Ahogy ezt egyik szeretett tanárom is megmondta. Egy 200 fős előadóban.

"Húsz éves korukban szüljenek gyereket, mert úgyis ez az önmegvalósításuk. Utána úgy teszik tönkre a karrierükkel a világot, ahogy akarják."

Köszi, prof. Agyon lettem motiválva... és nem, nem sült le róla a bőr, én pedig köpni-nyelni nem tudtam (pedig kellett volna, főleg az előbbit).

A feminizmus a társadalom alapköveit igyekszik megmozgatni. Az erős férfiak, akik vadásznak, majd dolgoznak, eltartják a családot, a családfők, ma már lehetnek gyengék, sírhatnak, nevelhetnek gyereket. A feminizmus ugyanis az egyenlőségről szól, nem pedig a nők felsőbbrendűségéről, ahogy azt sokan hiszik. Persze, mint mindig, most is vannak, akik olyannyira küzdenek a női jogokért, hogy hajlamosak a férfiakét sárba tiporni, ezzel bemocskolva a feministákat, felrúgva az általuk képviselt alapvető értéket: az egyenlőséget (ők nem-túl-hivatalos megnevezéssel a feminácik). Mossuk hát tisztára a nők becsületét, harcoljunk tisztességgel, és mutassuk meg, hogy igenis azok lehetünk, akik csak lenni akarunk! Minden egyes lánynak és nőnek éreznie kell, hogy nem kevesebb férfitársainál, nem éri be alacsonyabb fizetéssel, nincsenek házastársi kötelezettségei, és nem kötelező háztartást vezetnie. Lehetsz szingli, és lehetsz karrierista és mégis szuper édesanya. Kezdetben a saját nemünkkel kell mindezt elhitetni, és ha ez megvan, máris könnyebb lesz meggyőzni a férfiakat is.

Egy ideje szingli vagyok. Egyedülálló. Páratlan. De nem magányos. De nem szomorú.

Sokan kérdezték már, hogy nem rossz egyedül? Nem, én szeretek egyedül lenni. A válasz: méteres szemek, egy sajnálkozó félmosoly, megértő bólogatás. Az én válaszom: blehh. Na ne már. Kialakult egy kép, ami szerint csak félemberek vagyunk, a párunk kint valahol a világban, és csak akkor teljesedhetünk ki igazán, ha megtaláljuk. A nagy Őt. De mondok én valamit, nem ő a nagy, hanem Te. Sőt, annyira nagy vagy, hogy azt kell írnom: TE. Mert te vagy egy egész, tökéletlenül tökéletes, úgy vagy, ahogy vagy, úgy vagy jól, ha jól vagy, de az sem baj ha nem vagy jól, csak te legyél. És ha te már kész vagy, jöhet ő - hogy naggyá tedd. De tudod, nem törvényszerű, hogy jöjjön. Majd mész te. Vagy találkoztok félúton. Kit érdekel? Ha a barátod vagy, mindig ott lesz melletted egy barát.

Nem kaptam szívecskés dobozban kézzel készített ajándékot karácsonykor, nem fogta át senki a derekam, amikor az óra elütötte az éjfélt szilveszterkor, és igen, lehet hogy nem lesz senki a valentinom, de én ünnepelek, és nem egyedül. Család, barátok, kutya, és én. Sosem vagyok egyedül, ameddig itt vagyok én önmagamnak. (Néha még elegem is van belőlem - na, az a szívás. Feloldhatatlan patthelyzet.)

Mert én mindig az lehetek, akire éppen szükségem van. Nevethetek hangosan, sőt vihoghatok idétlenül, és sírhatok egy nyálas filmen. Ehetek fagyit ebédre, lehetek szánalmas, sajnálhatom magam, ha épp arra van szükségem. De ha éppen szomorú vagyok - dobom a szomorúságot, és helyette inkább király vagyok. (Jó, ez Barney. De azért én is király vagyok.) Egyedül alkothatok, szabadjára engedhetem a gondolataimat, mert én kíváncsi vagyok az összes apró kis mozzanatra, ami a fejemben zajlik. És begubózhatok a takarómba, ihatok töménytelen mennyiségű forró kávét, és nézhetek egész nap agymenőket. Üvöltethetem a zenét és hallgathatom a csöndet. Lehetek szabad, lehetek boldog, egyedül is.

Olyan a világ, amilyennek látod, olyan, amilyennek látni szeretnéd, olyan, amilyen te vagy. Tanuld meg megszeretni önmagad társaságát, megölelni a tükörképed, kihúzni magad és szembenevetni a világot - és az visszanevet rád. Százwattos mosollyal.

Szabályosan írok verset

Lásd csak, ilyet is tudok

Betartva a szót, a rímet

Mindjárt más, mit alkotok.

Vagy szabad folyást engedek a szavaknak, melyek szerte szaladnak, s mégis összeállnak egy egéssze, egy szabálytalan, koszos ékké, mely benned fényesedik ki. Így, finoman brillírozva, hangsúlyokkal játszadozva, nem süppedhetsz kényelembe, a rímeket tedd te helyre! ha vannak egyáltalán. Most nincsenek.

De ha mégis visszatérek

Érzed már a feszültséget

Merevséget adatnak

Talan tetszést aratnak.

Talán nem, de kit érdekel, hogyha benned szárnyra kel a szabad érzet, azt hiszem, amit szeretsz: az a slam.

Hogyha jön a baltás gyilkos

jobb lesz vajon, ha így írok?

Külsőként szemelélheted

A veszélyt nem érzékeled.

De ha pánikot akarok kelteni benned, jobb ha téged elengedlek- mit engedlek? kilöklek! a négy fal közül, s már látom, hogy szemedbe félelem vegyül. S nem vagy más már, mint egy szeplő, egy aprócska kis főszereplő, egy nagy történet vállán. Segítségért kiáltván, menekülsz, futsz, rohansz el, míg a gyilkos meg nem lel, érzed már hogyan dobog? Szíved ritmusára kopog a baltája a rozoga kis padlón.

Megtalál, és végez veled

Ne terhelje ez lelkedet

Nem te vagy már az a halott

Ritmusváltás megnyugtatott.

Persze, nem kell választanod, azt hogy mi hagy benned nyomot, úgyis tudja majd a költő. És ha nem? hát otthagyod.

Az újév nagy felfordulást hozott: hideget,

de olyan istenigazán fogvacogtatós,

cifrán káromkodós

vérfagyasztós hideget.

Ki látott már ilyen telet?

a homeless mannequin challenge-t

játszik, s már világosan látszik

hogy ő viszi a prímet

A gazdagok pedig a prémet,

mert ki látott már ilyen rémet,

hogy így rátörjön egy kis népre,

s kilóra megvegye

azt az isten hidege?

Népbetegség lett a fázás,

megy nagyban az ökölrázás,

hogy erről is a rendszer tehet,

erre is vannak módszerek,

megtévesztés az egész,

megmondhatja minden szemész,

hogy ezeknek a szemük sem áll jól.

Milyen globális felmelegedés?

A garázsban elélnének a jegesmedvék,

Lehűlés ez kérem, hiszen én magam is érzem,

lehűlés ez minden téren - a Deákon, Moszkván, reptéren.

Ugyan, kérem kedves nature,

elég lesz már a csúf télből.

Kifogyunk lassan a gázból,

a panaszból és káromlásból.

Nem vagyunk mi hozzászokva,

hogy megremegve és vacogva,

a fagyott talajt taposva

vészeljük át

az évnek ezen szörnyű szakát.

A háttérben azt suttogják

brit tudosók tudják okát,

hogy miért fázik az egész ország,

mi vetette így ránk magát:

talán Putin küldte Szibériát?

Halálra fagyasztja a szívünk,

s nem marad más, csak hűlt helyünk.

Sőt, fagyott. Mert mindenki minket akar,

Európa szívéért nyúlik a kar,

mindenki ellenség, aki nem barát,

s látjátok még a tél is beállt,

nem úgy teszi dolgát, ahogy kéne: átlépte a határt.

Migráns egy évszak ez.

A tárgyalás, ugyan elhúzódik pár hónapot,

de végül nyerünk, s akkor aztán Jónapot.

S mi leszünk az első nemzet:

legyőztük, ki minket nemzett!

perbe fogtuk az anyatermészetet.

S a tavasz erős nyomásra az országba érkezett.