Én nem csalok.

Figyelj csak, mondanom kell valamit. Valamiről. Nekem mondanom kell....

A világban amit nem én álmodtam magamnak, hanem ti nekem, vagy papírom nincs vagy ceruzám. Ugyanaz az erő taszít némaságba, mely égeti a torkom. Nekem el kell valami mondanom!

Egy dalcsokát énekel, s a fejét fogja. Sír. Átöleli térdét és ringatja magát - félkegyelmű.

Nekem el kell mondanom, hogy mindent rosszul láttok, a valóság nem létezik, nem. Ha igen, akkor hát nem így és nem ilyen. Most...most vagy beszélnem kell vagy végleg mindent elfelejtenem, én nem, én nem csalok! Bennem sűrű láp nyeli el a hangot, én ott vagyok jól, ahol nem jó jónak lenni, ahol lenni sem jó. Száz rózsa között csak egy, ami fakó: szürkén ül a semmi. Én sosem tudtam, sehogysem tudtam hogyan kell megcsalva lenni!

Esküre emeli a kezét, a szívét keresi, de nem talál testet. Most jut eszébe, hogy valamit elvesztett, mintha elhagyta volna a....

a valóságot. Nem bánom. Ne jöjjön ki hát papír-tinta számon igazság. Ha! Mi lenne nagyobb csalás annál?

Csend.

Majd rájöttök egyszer hogyan kell meghalni, de addig életre vagytok ítéltetve! Egy pillanat valóságból reszketve ébredek, szemben sodródhatom az árral, mert végre nem evezek, mindenki meghalt, mert láttam a világot. Saját gyilkosommá lettem, mert tetten értem magam, hogy megöllek titeket, de hát kik vagytok ti?! Miért érdemlitek meg azt az életet, amit nem ti álmodtatok magatoknak, de nem is én nektek, hogy mondhatnám el azt, mire saját magam sem tudok felelni? Hogy beszélhetnék pont én, akinek nem fog a ceruzája...?

Nevet.

Nagy szavak ezek egy rosszul megírt vershez... nem számít. Figyelj csak, hadd mondjak valamit! Még beszélnem kell.

Tenyerébe temeti meggyötört arcát, Hosszúra nyúlik a hallgatása. Lassan emeli fel a fejét, gúnytól eltorzult arccal köpve üvölt, s düh ül a szeme helyén.

Mindenkit megcsaltam!  A csendemmel csaltalak meg, már a legelején!