Látjuk-e szemünkkel, feleim mik vagyunk? Ugyan, dehogy. És nem vagytok a feleim, én ugyanúgy egyedül vagyok, ahogy te vagy akárki. Nem vagy önmagadé, nem vagy bárki, mert senki vagy, addig, amíg nem adod önmagad. Oda, a nagyoknak, pár százalék adónak. A tudásod nem neked nő, a szorgalmad nem téged gyarapít, hanem az államot. Még az állam sem én vagyok, azt mondják apámé - hát mije marad az embernek? Még az égen repülő költöző madarak sem a mieink igazán, csak Afrikából emigráltak a jobb időt remélve, mégsem fog senki fegyvert egy fecskére, sőt még jut nekik egy morzsa is a gazdagok ételéből, ami lássuk be, több, mint amiért pár éhező öl, de ha nem is, hát ölünk mi helyette. Bizalmat, emberséget, és borzalmas sok agysejteket, mikor pár üveg sör mellett vitatjuk meg a politikát. Jobb lenne ha inkább megtudnánk egy polip titkát, hogy hogy fröcsköl ki magából olyan könnyen tintát, mint egy ügyesebb firkász ontja a hazugságot. Pedig neki csak egy keze van. Az se azt írja, amit ő akar, mert úgy könnyen törne el az a kar, hiszen azt, amit egy nagyember nem akar, ügyesen és túl könnyen eltakar egy-két elejtett tintafolt. Megölik azt a madárkát, amelyik túl szépen dalolt. Hát én most esküvel fogadom, hogy ünnepélyesen eldalolom, azt, amit én tudok. Mert hát, én nem tudok semmit. Abból sem eleget, csak azt, hogy a kormány mikor kit emleget, hogy a bulvárban ki kivel enyeleg, és hogy minket, szegény ártatlan embereket, miféle balkáni veszély fenyeget. Ezeket akarják, hogy tudjam. És mivel én nem hiszem el, azt sem, ami kérdés, ezért nem tudom mi a válasz. Csak azt akarom tudni, amiből pont ezért kizárnak, így ellentétesen működöm: ami nekik harag, az számomra az öröm. Ha valakit utálni kell, én azt szeretem, és szívem mélyén egyedül megszerelem az egész rohadt világot. Mígnem már magamra sem találok a nagy utálkozásban, ahol mindenki megmarad annak, aminek látja magát: kinek szemét nem fényesíti világ, az azt képzeli ő valaki, és hozzátartozik a mindenkihez. De mások, akik tudják: sajnos túl kis senkik, ők legalább nem azok, mint mindenki más, mert ők legalább tudják... haldoklik a világ.

Látjátok feleim, szemetekkel, mik lettünk? Porból lettünk, s porrá leszünk, és talán jobb lenne, ha a kettő között is csak por volna pár ember. Életünk értelmét manapság mi adja? Lelkünk erdejét feldolgozta az Ikea, ahová mi járunk hálni, a lélek meg belénk, vagy csak mi járunk vissza a saját agyunkba, néhanapján, de túl ritkán. Egyáltalán létezünk-e még, vagy csak a péntek esti kocsmatúra, ahova járunk, mert ott több mindent találunk, mint emberekben, akikben semmi sincs... de hát nem erre való a smink? Ápol és eltakar. Elfed, mint a zűrzavar, ami körbeveszi apró kis világod, amiben te pontosan azt látod, amit szeretnél, és amit elvárnak. Saját magad, amint része vagy a világnak. De ha kitekintesz, meglátod, hogy a világ máshol van és mást csinál. Küzd a rossz ellen a jóval, s talán megkínál dióval ízesített rosszindulattal, s aztán jöhet a gyűlölet édes tejszínhabbal. Minden a tálalás. Ezt a legrosszabb szakács is tudja, és hiába unja, mégis elfogadja. Törődjünk hát bele, és a saját dolgunkkal. Egyszerűbb hagyni, hogy nélkülünk történjen meg a saját életünk. Hiszen úgyis porrá leszünk, látjátok szegény feleim, embernek születtünk...