- Kata vagyok, óvónő – nyújt kezet a szőkített hölgy, akinek arcán a férfi máris határozottan óvónős arcvonásokat vél feldezni, haja óvónős kontyban, szelíd szemével bájosan ráhunyorog. Talán kellene neki egy félhold alakú, óvónős szemüveg… A legfurcsább az egészben, hogy a férfi hiába pásztázza a szobát, egy megóvandó gyereket sem lát.
- Te pedig…? – a férfi túl régóta rázza Kata, az óvónő kezét.
- Én? Zoli. Vendég.
Mivel Kata, az óvónő meglehetősen kérdőn, méghozzá minden elmúló pillanattal egyre kérdőbben bámul rá, folytatja:
- Zoltán. Tősgyökeres pesti, irodalom szakon végzett agglegény, egy kutyával és pár ősz hajszállal. Nem szeretem a köményt, apámra ütöttem, mármint nem a kömény nem-szeretésének tekintetében, hanem csak úgy alapból. Tudok békát hajtogatni papírból, olyat is, ami ugrik, és még fiatalabb koromban át akartam úszni a Balatont, de végül eltörtem a karom tengózás közben. A szalagavatón velem táncolt az évfolyam második legjobb csaja. Azért csak a második, mert az első az akkori pasijával táncolt, és az akkori pasija erősebbnek tűnt, mint én voltam, ígyhát inkább fel sem kértem. Egyszer elütöttem egy őzet.

Mivel Kata, mostmár nemcsak kérdőn, hanem kissé ijedten is – továbbra is bámul rá, folytatja:
- Túlélte.
Kata, az óvónő egyenes rémülten mered a férfira, aki még mindig szorongatja a kezét, és csak úgy a semmibe, mint aki tudja, hogy szavai úgysem érnek célba, vagy amennyiben mégis, teljesen hatástalanítja őket, az a tény, hogy egyáltalán el kellett hangozzanak, ezt motyogja:
- A foglalkozására gondoltam…
A férfi zavarba jön:
- Ó, hát persze. Zoltán vagyok, és foglalkozásomat tekintve heti négy napon (a péntek szabad), napi 8 órában gyorsíró – feleli összeráncolt homlokkal, értetlenül, mintha kettőjük közül Kata, az óvónő vágott volna le egy kisebb monológot épp az imént, bemutatkozás gyanánt.

“Nyilvánvaló, hogy a foglalkozásomra volt kíváncsi – gondolja a férfi, összeráncolt homlokkal, értetlenül. Mindenki arra kíváncsi, mi vagyok napi nyolc órában, heti négy napon (a péntek szabad), mintha csak ennek az egy szónak: gyorsíró, a hét és a napok további részeiben, tehát három teljes, és négy fél – tulajdonképpen kétharmad – napon át bármi köze is lenne a kilétemhez. Csak nem várja el tőlem Kata, az óvónő, hogy hónom alatt az írógépemmel jöjjek egy baráti összeröffenésre és megfelelve gyorsírói mivoltomnak – heti négy napon, napi nyolc órában (a péntek szabad ) – letelepedjek a szoba sarkában álló, rosszul megvilágított asztalkához és gyorsírjak?! Nem lenne helyénvaló. Főleg, hogy a rosszul megvilágított asztalkánál könnyen elromolhatna a szemem, az pedig hátráltatna azokon a hétvégi délutánokon, amikor éppen hobbi – íjász mivoltomnak felelek meg. Természetesen, ezt is a megfelelő körülmények között, semmi esetre sem például egy olyan szobában, mint ez. Ezért is nem azt mondtam, hogy: Zoltán vagyok, hobbi-íjász.”

Miközben a férfi ezt homlokráncolva és értetlenül végiggondolta, Kata az óvónő, a baráti összeröffenés házigazdája, a férfi gyerekkori barátja, és egyben Kata, az óvónő párja, Peti oldaláról figyelte a furcsa férfit, aki homlokráncolva és értetlenül gondolkodott az ajtóban – mintha csak ő, Kata vágott volna le egy kisebb, és jellegét tekintve meglehetősen furcsa monológot épp az imént, bemutatkozás gyanánt.
- Ki ez a férfi? – kérdezi Kata Petitől, aki épp akkor fejezi be a csevegést egy új, felnőttkori baráttal.
- Ő? Zoli, egy gyerekkori barát.
- Van valami… agykárosodása? – néz rá Kata, mire Peti felnevet, a kérdés természetét figyelembe véve kissé túl hosszan és harsányan, már amennyiben a társadalmi normákat vesszük viszonyítási alapul. Végül összeszedi magát, mosolyogva nézi a férfit, aki homlokráncolva, értetlenül áll az ajtóban és magyarázatképpen ennyit mond:
- Zoltán a Holdról jött. Vagy talán farkasok nevelték… esetleg mindkettő.
Majd otthagyva a zavarodott Katát – az óvónőt - odamegy régi, gyerekkori barátjához és csak úgy, ahogy van, vendég minőségében házi készítésű punccsal kínálja.