Mindenki szomorú... és senki sem sír. Szinte soha. Persze, sokszor szökik sok embernek könny a szemébe, ha beüti a lábujját az érthetetlen elrendezésű, nappali énjéből gyakorlatilag átrendeztetett éjszakai szoba teljesen irreleváns pontján álló éjszaka fotel sarkába. Sőt, gyakran és sokan sírnak másért is, feltételezem, de mégis. Senki sem sír, szinte soha, csak amikor már túl késő. Úgy istenigazán, belülről, elfojthatatlanul és akaratlagosan nem elindítható lélek-zokogással. Csak amikor már túl késő, amikor már minden elveszett.

Egy fiú az utcán öngyilkos akar lenni. Zokog. Senki nem akarja elütni.

Ő sír, de már késő.

Kemény ez. Mondták, hogy kemény lesz, és én annak rendje és módja szerint nem hittem el, de basszameg, ez tényleg kemény. Ekkora terhet megkérdezés, szóbeli egyeztetés - továbbmegyek: írásos engedélykérés nélkül a nyakunba sózni, mint egy leélendő élet... mégiscsak arcátlanság. Ráadásul nemcsak úgy akárhogy leélendő, vigyázni kell, mert a végén osztályoznak, és a halott éned boldogsága függ ettől a jegytől. Jól élni, de kinek jól?

Rettegek attól, hogy rossz jegyet kapok erre az értelmezhetetlen feladatra, hogy majd a halálos ágyamat megtestesítő utolsó és legfontosabb, a továbbiakat, sőt, inkább az eddigieket meghatározó gondolat, mintegy apró megjegyzés, lábjegyzet a halotti bizonyítvány alján, mely könyörtelenül és véglegesen kimondja a megmásíthatatlant: nem éltem eléggé. Nem jól, vagy nem a megfelelő jól. Félek attól, hogy nem élek, és mégsem kezdek el élni, pedig már régen elkezdtem.

Túl sok ez és túl kevés. Minden valamirevaló közgazdász-palánta jól ismeri Maslow-t és az unalomig ismételt piramisát, aminek legfelső szintje jelentését vesztve, csak betűk egymásutániságaként szilárdan, de jelentéktelenül áll, egy mindenki által jól felfogott, holott valójában felfoghatatlan eszme. Szóval ez a szó: ÖNMEGVALÓSÍTÁS, teljesen értelmetlen, és ez az értelmetlenség is értelmét vesztve simul bele a terveinkbe, mintegy az életünk végső lépése, minden más szükséglet kielégítése után, melyet valószínűleg a halál vág majd félbe, nem is pontosan félbe, inkább úgy a nyak tájékán. Csak még egy kicsi kell, és aztán önmegvalósítok. Bár bizonyos értelemben kellőképpen valós vagyok most is, sőt egészen túlzásba esetten valós. Egy valós szerep, ha szabad élni ennyire nyilvánvaló paradoxonnal. És ennek az elérendő, de elérhetetlennek tetsző kollektív végső életcélnak a hiánya, ez bizony az a hatalmas karó, mely kilóg életednek a saját magad vezette, túlontúl szigorú naplójából. Nem leszel önmegvalósított hulla. Majd talán legközelebb.