Én, a Z generáció hivatalos, és az Y generáció tiszteletbeli tagjaként, önmagamat és a világot megrengető lelketlen pusztítást képviselve, kezemet a szívemre téve, fásult és kemény hangon, megingathatatlanul kijelentem:

Nem hiszek.

Mert nincs miben. Mert minden alkalommal, amikor kisüt a nap, amikor egy földgömbnyi ember arcára kicsit is visszatér az élet, felenged a szorongás, a fagyott talajból kimerészkedik egy rügy, ami már-már boldogságnak lenne nevezhető, minden alkalommal, amikor történik valami jó, minden alkalommal, amikor visszanyerem a hitem egy részét... mindig jön valaki. Történik valami. És milliók halnak azzal a háromszázzal, és milliószor halok meg azzal a háromszázzal, és nem, már nem hiszek, mert nincs miben. Egy mosolyra jut ezer könnycsepp. Mindent elvesz, ki az ember egyetlen öröklétét, a gyermekét veszi el. Nincs magyarázat, nincs bocsánat, nincs kiút. Egy sötét erő a mélybe húzza az emberiséget, mert már nem emberi és nem emberséges. Egy generáció nevében jelenthetem ki, hogy hiába a tündérmesék -nemcsak happy end nem létezik, hanem happy start és happy middle sem, az erősebb győz, nem az okosabb, a szeretet semmit nem ér a fegyver ellenében - egy generáció, egy nemzet, egy világ nevében, azt hiszem, de önmagamat és a világot megrengető lelketlen pusztítást képviselve mindenképp kijelenthetem:

Nem hiszek.

Nem hiszem, hogy jobb lesz. Nem hiszek az igazságban, sem isteniben, sem emberiben, sem az észben, sem a szívben, nem hiszek magában a hitben, sőt. Még a hitetlenségben sem hiszek. Tehetetlenek vagyunk, tehetetlenek vagyunk mindannyian, túl kicsik, túl gyengék, túl buzgók, túl csendesek. Nem hiszek már magamban sem. Ezt is elvették. És elveszik, amit lehet, és kérdezheted: miért?

"Rosszabb voltam, mint ezek?"

Ember voltál, ezért.

És aki ember, annak fáj, aki ember, annak szenvednie kell, és én nem vagyok ott, de ott vagyok, én lehetnék boldog, de nem lehetek, mert képtelen vagyok a boldogságra, amíg a világ boldogtalan, és még hihetnék, de nem hiszek, mert nincs miben. Nincs mit tenni. Elvesztünk. És nincs hova menni, ha elhagynánk a süllyedő hajót.

Tudod mi fáj? Hogy megússzák. Hogy nekik vége. Hogy ugyanúgy meghal, mint akit megöl. Mert nem hiszek a mennyországban, a pokolban sem, mert miféle Isten tűrné... miféle szeretet engedné... miféle erő hagyná...?  Mennyit bír még el a világ gyomra, mielőtt undorodva kihányja magából mérgező fattyait? Ki látogatja majd az utolsók hantjait, ha vége mindennek? Hah, miket beszélek...hiszen már vége van.

Amikor elvették a hitünket, akkor van vége.