https://dubankitti.wixsite.com/weboldal

Fel sem tűnt, hogy el-eltűnök

Köd vagyok: szitálok ködöt.

Igaz vagyok, így csallak meg

Kínzód vagyok, s maradok heg.

Csend vagyok a süket zajban

Átok vagyok: kő a vajban.

Falad vagyok, törhetetlen

Emlék, kitörölhetelen.

Szén, mi tűzben porrá válik

Senkibb vagyok, mint akárkik,

s ha eljön majd a végső napod

- leheleted is én vagyok.

Én nem csalok.

Figyelj csak, mondanom kell valamit. Valamiről. Nekem mondanom kell....

A világban amit nem én álmodtam magamnak, hanem ti nekem, vagy papírom nincs vagy ceruzám. Ugyanaz az erő taszít némaságba, mely égeti a torkom. Nekem el kell valami mondanom!

Egy dalcsokát énekel, s a fejét fogja. Sír. Átöleli térdét és ringatja magát - félkegyelmű.

Nekem el kell mondanom, hogy mindent rosszul láttok, a valóság nem létezik, nem. Ha igen, akkor hát nem így és nem ilyen. Most...most vagy beszélnem kell vagy végleg mindent elfelejtenem, én nem, én nem csalok! Bennem sűrű láp nyeli el a hangot, én ott vagyok jól, ahol nem jó jónak lenni, ahol lenni sem jó. Száz rózsa között csak egy, ami fakó: szürkén ül a semmi. Én sosem tudtam, sehogysem tudtam hogyan kell megcsalva lenni!

Esküre emeli a kezét, a szívét keresi, de nem talál testet. Most jut eszébe, hogy valamit elvesztett, mintha elhagyta volna a....

a valóságot. Nem bánom. Ne jöjjön ki hát papír-tinta számon igazság. Ha! Mi lenne nagyobb csalás annál?

Csend.

Majd rájöttök egyszer hogyan kell meghalni, de addig életre vagytok ítéltetve! Egy pillanat valóságból reszketve ébredek, szemben sodródhatom az árral, mert végre nem evezek, mindenki meghalt, mert láttam a világot. Saját gyilkosommá lettem, mert tetten értem magam, hogy megöllek titeket, de hát kik vagytok ti?! Miért érdemlitek meg azt az életet, amit nem ti álmodtatok magatoknak, de nem is én nektek, hogy mondhatnám el azt, mire saját magam sem tudok felelni? Hogy beszélhetnék pont én, akinek nem fog a ceruzája...?

Nevet.

Nagy szavak ezek egy rosszul megírt vershez... nem számít. Figyelj csak, hadd mondjak valamit! Még beszélnem kell.

Tenyerébe temeti meggyötört arcát, Hosszúra nyúlik a hallgatása. Lassan emeli fel a fejét, gúnytól eltorzult arccal köpve üvölt, s düh ül a szeme helyén.

Mindenkit megcsaltam!  A csendemmel csaltalak meg, már a legelején!

La família es la most importante. A nappali közepén egy régi, nyűtt kanapén ül egy import-Dante és gondolkodik a halálról.

Én vagyok.

A reggeli kávé elültetett bennem egy túllocsolt fűmagot. Lenni vagy nem lenni? Kenni vagy nem kenni a lekváros kenyeret, anyám az udvaron szürke lepedőt tereget, a szomszéd az ajtóban feltűnésmentesen galambot ereget. A Tv-ből áradó mocsok szavakkal vág fel ereket. Tízezreket. Százazreket. Milliókat. Fejem ködös, szívem kókadt. Inkább kizárom a külvilágot, mint a kormány a bevándorlókat. Titokban azt kívánom, hogy gyulladjon fel alattam a hármas metró munkába menet, mert ami körülvesz az nem békemenet, csak egy bambuló békává vált embersereg, egy békávényi csalódás.

Az életünk egy dísztelen színház és vastaps kísér minket a halálba. A politika nyúlt bele a legnagyobb családba, egy generációt üldöz el a hazája.

De hát rengeteg a lehetőség: Wizzair, Máv vagy spanyol hőség, csak ki ne pukkadjon a saját tüdőnkkel felfújt hőlégballon mi a határ felett szeli át az eget. Mit hagyunk hátra? Egy demokráciát, mely formalinban lebeg, családokat pusztít és senkit nem szeret. Várni kell még egy kicsit. Talán csak éveket. Majd Ausztriából telefonálok. Majd visszajövök, ha megtört az átok.

És a kivándorló generáció szomoró blues-a, hogy megfojtja fehérgalléros inge, felköti a blúza.

És Márait idéz, de osztrák gyereket szül és angol nyelven rendel. De látjuk mi még egymást, látjuk mi még egyszer vagy kereslek majd Skype-on, amint túl jutott az ország az emigrációs hype-on és nem lesz túlterhelt a rendszer. Rendszerű ez a rendezgetés, tisztogatás, rekesztgetés. A rekeszizmom működésképtelen, hiába kérlelem a hitetlen, hiteltelen Istenem. Belefáradtam én is, te nem?

Istenemre, erre valamit inni kell. Hozzon már valaki sört, úgy egy rekesszel, vagy inkább pálinkát, jó magyarost, erjedt szilvát, mitől elakad a szavunk – jobb is, mert csak káromkodtunk volna. Minket a szabadság vett meg kilóra.

És elapad vérünk, kihal a fajunk… hát nem tudjátok, Magyarok, hogy egy család vagyunk? A határon innen, de inkább azon túl, talán még találkozunk.

- Kata vagyok, óvónő – nyújt kezet a szőkített hölgy, akinek arcán a férfi máris határozottan óvónős arcvonásokat vél feldezni, haja óvónős kontyban, szelíd szemével bájosan ráhunyorog. Talán kellene neki egy félhold alakú, óvónős szemüveg… A legfurcsább az egészben, hogy a férfi hiába pásztázza a szobát, egy megóvandó gyereket sem lát.
- Te pedig…? – a férfi túl régóta rázza Kata, az óvónő kezét.
- Én? Zoli. Vendég.
Mivel Kata, az óvónő meglehetősen kérdőn, méghozzá minden elmúló pillanattal egyre kérdőbben bámul rá, folytatja:
- Zoltán. Tősgyökeres pesti, irodalom szakon végzett agglegény, egy kutyával és pár ősz hajszállal. Nem szeretem a köményt, apámra ütöttem, mármint nem a kömény nem-szeretésének tekintetében, hanem csak úgy alapból. Tudok békát hajtogatni papírból, olyat is, ami ugrik, és még fiatalabb koromban át akartam úszni a Balatont, de végül eltörtem a karom tengózás közben. A szalagavatón velem táncolt az évfolyam második legjobb csaja. Azért csak a második, mert az első az akkori pasijával táncolt, és az akkori pasija erősebbnek tűnt, mint én voltam, ígyhát inkább fel sem kértem. Egyszer elütöttem egy őzet.

Mivel Kata, mostmár nemcsak kérdőn, hanem kissé ijedten is – továbbra is bámul rá, folytatja:
- Túlélte.
Kata, az óvónő egyenes rémülten mered a férfira, aki még mindig szorongatja a kezét, és csak úgy a semmibe, mint aki tudja, hogy szavai úgysem érnek célba, vagy amennyiben mégis, teljesen hatástalanítja őket, az a tény, hogy egyáltalán el kellett hangozzanak, ezt motyogja:
- A foglalkozására gondoltam…
A férfi zavarba jön:
- Ó, hát persze. Zoltán vagyok, és foglalkozásomat tekintve heti négy napon (a péntek szabad), napi 8 órában gyorsíró – feleli összeráncolt homlokkal, értetlenül, mintha kettőjük közül Kata, az óvónő vágott volna le egy kisebb monológot épp az imént, bemutatkozás gyanánt.

“Nyilvánvaló, hogy a foglalkozásomra volt kíváncsi – gondolja a férfi, összeráncolt homlokkal, értetlenül. Mindenki arra kíváncsi, mi vagyok napi nyolc órában, heti négy napon (a péntek szabad), mintha csak ennek az egy szónak: gyorsíró, a hét és a napok további részeiben, tehát három teljes, és négy fél – tulajdonképpen kétharmad – napon át bármi köze is lenne a kilétemhez. Csak nem várja el tőlem Kata, az óvónő, hogy hónom alatt az írógépemmel jöjjek egy baráti összeröffenésre és megfelelve gyorsírói mivoltomnak – heti négy napon, napi nyolc órában (a péntek szabad ) – letelepedjek a szoba sarkában álló, rosszul megvilágított asztalkához és gyorsírjak?! Nem lenne helyénvaló. Főleg, hogy a rosszul megvilágított asztalkánál könnyen elromolhatna a szemem, az pedig hátráltatna azokon a hétvégi délutánokon, amikor éppen hobbi – íjász mivoltomnak felelek meg. Természetesen, ezt is a megfelelő körülmények között, semmi esetre sem például egy olyan szobában, mint ez. Ezért is nem azt mondtam, hogy: Zoltán vagyok, hobbi-íjász.”

Miközben a férfi ezt homlokráncolva és értetlenül végiggondolta, Kata az óvónő, a baráti összeröffenés házigazdája, a férfi gyerekkori barátja, és egyben Kata, az óvónő párja, Peti oldaláról figyelte a furcsa férfit, aki homlokráncolva és értetlenül gondolkodott az ajtóban – mintha csak ő, Kata vágott volna le egy kisebb, és jellegét tekintve meglehetősen furcsa monológot épp az imént, bemutatkozás gyanánt.
- Ki ez a férfi? – kérdezi Kata Petitől, aki épp akkor fejezi be a csevegést egy új, felnőttkori baráttal.
- Ő? Zoli, egy gyerekkori barát.
- Van valami… agykárosodása? – néz rá Kata, mire Peti felnevet, a kérdés természetét figyelembe véve kissé túl hosszan és harsányan, már amennyiben a társadalmi normákat vesszük viszonyítási alapul. Végül összeszedi magát, mosolyogva nézi a férfit, aki homlokráncolva, értetlenül áll az ajtóban és magyarázatképpen ennyit mond:
- Zoltán a Holdról jött. Vagy talán farkasok nevelték… esetleg mindkettő.
Majd otthagyva a zavarodott Katát – az óvónőt - odamegy régi, gyerekkori barátjához és csak úgy, ahogy van, vendég minőségében házi készítésű punccsal kínálja.

-Hogy sikerült? - kérdezi mellémszegődve Ő.

Mintha egy álomból ébredtem volna, melyet az agy felfoghatatlanságától megrémülve azon nyomban a feledés jótékony homályába szorít, és hiába próbálkozik az ember – tehát ugyanaz az agy – előhívni a képkockákat, fejünk sötétkamrájából soha nem kerülnek elő többé… tehát mintha csak egy ilyen álomból ébredtem volna, azt sem tudom, hol vagyok. A világom minden apró részletét egyesével kell megszemlélnem és felfognom. Egy szürke és végtelennek tetsző úton ballagok, lábam önkéntelenül teszi meg a lépéseket, melyeket meg sem akarok tenni, melyekre nem adtam engedélyt. Ő mellettem sétál, és türelmesen vár a válaszra, olyan nyugodt arccal, hogy nem is vagyok benne biztos, hogy kérdezett valamit egyáltalán. Fekete-fehér uniformis van rajta. Rajtam is az van. Bizonyára vizsgáról jövünk, legalábbis úgy érzem magam, mint aki épp egy vizsgáról jön. Az arca is fekete-fehér. Az épületek is. Megkeresem a számban a nyelvem, és miután megtaláltam, logikus lépésnek gondolva, megkérdezem:

- A vizsga?

Ő rezzenéstelen arccal baktat mellettem, a végtelennek tetsző, szürke hídon.

- Az élet.

Hirtelen megvilágosodik az elmém, egyszerre értek meg mindent, emlékszem már arra is, ami meg sem történt, vagy legalábbis nem velem és nem a múltban.

- Ja, az jól. Átmentem. Te is?

- Én is.

És baktatunk tovább, mint akik mindent megbeszéltek.

Ha a testem eltűnne - csak kellék

az ágyba olvadna, mint egy múló emlék...

mi maradna meg a helyén? Ami nem múlandó.

Bokám után egy tintafolt,máshol körömlakk, szemfesték

Néhány fájó seb, mit szavak égettek belém,

s talán néhány jó szó.

Egy hajgumi, egy csat, régi, kinyúlt póló.

Méreg, melyet bűntudat mart, mások idegen karmai,

egy emlék, egy mondat, mit egykor fontos volt hallani.

Parfümtócsa. El nem sírt könnyek.

Szavak - ki kellett volna mondani, de lenyelni könnyebb.

Némi piszok, semmi egyéb, a lélek megszűrt mocska

állna ott az ágyon: egy zavaros tócsa,

Emberalak, maradék.

Fejem helyén egy súlyos gondolat:

E semmi közepén vajon nekem is terem

halált hozó fű gyönyörű szívemen?      

Már sűrű az éj, csak a villamos-zaj szól. Régen sötét lett...

Ember? Miért nem alszol?

Már eltűnt a fény minden ablakból - sajátod bámulod a tükörben - az is csukva, mégis látszik akarata mily erőtlen.

Megállt a világ, nem mozdul. Az óra kattog. Belülről jön: olajozatlan fogaskerék.

Ébren ér a hajnal, s az éjjel még egy versre sem volt elég.

Ma láttam a Halált. Még sosem láttam ilyen közelről. Nem volt rajta fekete csuklya, és nem hozott hideg, vészjósló szelet. Csak kiszívta a lelket belőle, egy futóból, akit senki sem ismert és mégis mindenki érte küzdött. És igen, visszahozták. De percekig halott volt, szakszerűen: beállt a klinikai halál, de nekem teljesen mindegy. Mert a saját fizikai szememmel láttam, bár a lelki becsukta önmagát - az a valami, ami a földön feküdt, nem volt életben.

Ha lehet ilyet mondani, mert máshogy nem lehet: az a valami minden volt, ami az élet ellentéte. Puhán és az emberi agy felfogóképességével összeférhetetlenül feküdt, de nem... nem feküdt. Inkább csak le volt dobva, mint egy elhasznált ruha, egy dunyháját vesztett takaró, egy levegőtlen lufi. Mennyire felesleges dolog egy test lélek nélkül. Divatjamúlt viaszbábu, törött próbababa. Csak valahogy sokkal elnyűttebb.

Láttam ma a halált, és soha többé nem fogom nem látni. Életem hátralévő részében - de tulajdonképpen eddig is - azért küzdök, hogy ebben a testben maradjak, aki nem én vagyok, hogy ebben maradjak, úgymond életben. És amikor azt mondom, milyen halandók vagyunk mi, emberek, úgy értem: Mi, ebben az emberi formában. Mert én nem lehetek egy mozdulatlan, összeroskadt test. Képtelen és életellenes. Egyszerűen nem illik bele az én világomba, a korántsem teljes kirakósba sehova nem passzol. Minden porcikám tagad. Az ember nem hal meg, csak elhagyja porhüvelyét. És ha szerencséje van, épp arra fut egy neurológus hallgató, aki visszateszi belé.

Szóval tényleg meghalunk. Ez új. Nem az, hogy meghalunk, mert ezt már hallottam sokszor. De hogy tényleg. Hát ilyen a halál. Nem félelmetes és nem sötét. Nem kiabál és nem rémisztget, csak jön és csak megy és valamit magával visz. Nem horrorfilm-szerű, ellenkezőleg. Attól ráz a hideg, hogy olyan kegyetlenül igazi.Olyan ez, mint amikor találkozol egy színésszel, akit eddig csak filmekben láttál. Mellbevág a valóság és egy pillanatra ki kell nézned a burokból, amiben mind élünk. Csak egy másodpercre bejut az agyadba a felfoghatatlan, aztán kitaszítja azt, mert nem tudja megemészteni. Talán ezt hívják sokkhatásnak. Megszűnsz funkcionálni, megszűnsz ember lenni, megszűnsz felfogni. Ha valaki azt mondja, hogy nincs lélek, az hazudik. Hívhatjuk akárhogy, de létezik, mert ez a test csak egy tárgy volt, amit elhagyott a használója, nem ember.

De visszajött érte.

Még nem volt elég. Még futnom kell.

Fotó: Pixabay