Egy szerető, felvilágosult családban nőttem fel, ahol mindannyian egyenlőek vagyunk, egyetemen tanulok, és egy nagyvállalatnál dolgozom. Azt gondolhatnánk, hogy olyan közegben mozgom, ahol a nemek egyenlősége alap, mindenki feminista, így a nők jogaiért való küzdelem értelmét veszti. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy túllépve az egyértelmű megkülönböztetéseken és hangos szavakon beleláthatok a modern világ megbúvó, de nagyonis jelenlévő diszkriminációjába. Úgy gondolom, sok hozzám hasonló nő van, aki érzi, hogy sajnos még mindig nem tartunk ott, hogy ne legyen okunk harcolni az egyenlőségért. Saját bőrömön tapasztalom ezt a mondhatni „kifinomult”, fehérgalléros hímsovinizmust, amely sokszor a legváratlanabb személyektől, szinte akaratlanul és rossz szándék nélkül érkezik. Az alapvető gondolkodásmódban még mindig ott van, hogy egy nő kávét főz, palacsintát süt, és megmasszírozza a kemény munkában elfáradt férfiakat. Bizony én ezt már mind megkaptam, vicceskedve és félmosolyokkal tompítva ugyan, de újra és újra felélesztve bennem a dühöt és kétségbeesést: hiszen értelmes emberekről beszélünk. Ha ők nem, akkor kik?

Lány létemre nem eszem folyton salátát. Lány létemre nem nézek csöpögős romantikus filmeket. Szeretem a Gyűrűk Urát, a sört, járok edzeni, és tudok úgy káromkodni, mint bármelyik férfi. Az ezeken való fennakadás is mind személyes élmény, mint ahogy az is, hogy engem „persze, hogy felvesznek erre és erre a munkahelyre, elég ha szépen mosolygok.” Hát nem, nem elég! Nekem is ugyanannyit kell tanulnom, ugyanúgy kell szerepelnem, mint egy férfinak, vagy ha nem, akkor nem kívánok együtt dolgozni azzal a céggel. Mikor jutunk már el oda, hogy az okos lesz az új szép? Hogy az értelmes szemek ütik az műszempillával tuningoltakat? Miért nem látják, hogy vagyunk mi is olyan erősek, mint ők? És ami még ennél is fontosabb: mi elhisszük, hogy vagyunk?

Vajon hány, pályaválasztás előtt álló lányban merül fel, hogy politikus lesz, mérnök, tudós vagy akár, hogy mozdonyvezető? Lehet, hogy eszükbe sem jut, hiszen nem Zootropolisban vagyunk, ahol bármi lehetsz, ezek pedig férfi munkák, és te lány vagy. Persze mehetsz egyetemre, de ne felejts el mellette megtanulni főzni, gyakorolni a takarítást, és mindenképp tervezd be, hogy 30as éveidre anya leszel. Mert ez a normális. Ahogy ezt egyik szeretett tanárom is megmondta. Egy 200 fős előadóban.

"Húsz éves korukban szüljenek gyereket, mert úgyis ez az önmegvalósításuk. Utána úgy teszik tönkre a karrierükkel a világot, ahogy akarják."

Köszi, prof. Agyon lettem motiválva... és nem, nem sült le róla a bőr, én pedig köpni-nyelni nem tudtam (pedig kellett volna, főleg az előbbit).

A feminizmus a társadalom alapköveit igyekszik megmozgatni. Az erős férfiak, akik vadásznak, majd dolgoznak, eltartják a családot, a családfők, ma már lehetnek gyengék, sírhatnak, nevelhetnek gyereket. A feminizmus ugyanis az egyenlőségről szól, nem pedig a nők felsőbbrendűségéről, ahogy azt sokan hiszik. Persze, mint mindig, most is vannak, akik olyannyira küzdenek a női jogokért, hogy hajlamosak a férfiakét sárba tiporni, ezzel bemocskolva a feministákat, felrúgva az általuk képviselt alapvető értéket: az egyenlőséget (ők nem-túl-hivatalos megnevezéssel a feminácik). Mossuk hát tisztára a nők becsületét, harcoljunk tisztességgel, és mutassuk meg, hogy igenis azok lehetünk, akik csak lenni akarunk! Minden egyes lánynak és nőnek éreznie kell, hogy nem kevesebb férfitársainál, nem éri be alacsonyabb fizetéssel, nincsenek házastársi kötelezettségei, és nem kötelező háztartást vezetnie. Lehetsz szingli, és lehetsz karrierista és mégis szuper édesanya. Kezdetben a saját nemünkkel kell mindezt elhitetni, és ha ez megvan, máris könnyebb lesz meggyőzni a férfiakat is.