Tavasz van, és vidám  világ, megölel véletlen egy fradista egy lilát, s ahogy Csokonai dalolta meg Lillát, úgy énekel száz meg száz madár. Legyőztük a zord csendéshóéshalált. Most édes tavasz-zajjal tölti meg a természet a szíveket, újra látunk virágzó színeket, s már nem a TV-ben szidjuk a szíreket, hanem odakint. Mármint odakint nem szidunk senkit persze. Nyilván.

Tavasz van, ilyenkor a láb is könnyebben jár. A lépésszámlálók pihenőideje lejár, s beindul a futószezon. Ki a busz, ki a feje után. Ki a határidők elől. Ki a szabadba, mindenki szaladna, aki nem mehet, és nem szalad senki, aki megtehet ilyeneket. Mostmár hivatalosan is megehetek egy doboz fagyit random, s nem kell vele bent maradnom a szobában, elbújva.

Mindenki jól érzi magát, kötelező jelleggel. Együtt szállunk a könnyed felleggel, támadnak a szépensminkelt lányok hatalmas mellekkel, s hasonlóra tágult, kihúzott szemekkel, hogy miért nem az eszükért szeretik őket. Majd ezt feledve szerda este, egy flancos klub wc-jébe belesve láthatjuk őket kidőlve. Ohh, te mindenkori, összehányt vécéfülke, te rothadó emlékek önjelölt őrzője! Hány elsuttogott szerelem ment általad a süllyesztőbe, lehúzva, megtörve, róla többet nem beszélve, elfedve és elfeledve – jaj, te öreg ülőke, mi súlyt bírtál már el, mi titkok részegen kifecsegett szörnyű és jelentéktelen, illékony, s nagy gyötrelem terhétt gyűrted már le egy jól irányzott öblítéssel! S ha eldugulsz, még hibáztatnak, nem tudják ők, mennyi maszlag, mennyi bánat csúszott már le a lelki szemetesládába. Eltelítődik az ember lánya. Egy kis domestos a megoldás, egy kis duguláselhárítás, s minden helyre áll.

Tavasz van, s most a székhely kihelyezve (nem minden esetben persze, de erről beszélni nem ildomos.) Jöjjön hát valami jobban illatos, hisz tavasz van és szín és zene és virág. S tudja dolgát a világ: mosolyt csalni az arcokra, nem hagyni senkit kókadozva, botladozva, bekokózva, wc-n titkokat lehúzva, sötétségbe burkolózva, nem, most nem szabad. Mosolyogj, hisz itt a tavasz!