Vihar van. Súlyosat lehel az ég, és üvöltve adja ki dühét, elsírja magányát, megöntözi lányát, a kitárulkozó földet.

Megitsztul a világ. Elmossa a világ mocskát, megmutatja bősz hatalmát: eltörölhetne egy nagyobb esőcseppel,

ilyenkor a belsőm megmukkanni sem mer.

Porszemként bámulok fel az égre, nem látok el a végére, és csak szakad és csak sír, sír a természet.

A kezemre hűvös örömkönnyek ülnek.

A világot teszi a helyére vissza, az égbolt könnye olyan tiszta, hogy csak újrakezdést hozhat. A dörgés erő, de

nem fegyver, a villám hantokat símogat, felégeti lelkemben a hétköznapi kínokat,

mert nem vagyok más csak egy vendég:

egy földre tévedt szakadt lélek, emlék, amit elmoshat az eső.

Csak ne törné meg mindig. Mindig a zúgó csendet egy elrohanó mentő.